Apa
Olyan hajnali kettő körül értem haza Hoon segítségével. Ő volt az egyetlen, aki nem ivott annyit, hogy ne ülhessen volán mögé. Természetesen Kevin elkísért, mindenképpen velünk akart jönni. Mivel lebeszélni nem tudtam, hagytam, hogy had jöjjön.
Miután leparkoltunk az otthonom, vagyis a toronyház előtt, megköszöntem Hoon-nak a fuvart, majd kiszálltam a kocsiból. Kevin is kiszállt utánam és egészen a bejáratig kísért.
Mikor megálltunk az ajtó előtt, kissé félénken, de megfogta a kezem. Most így a szobájában történtek után viccesnek találtam, hogy ilyen kis szégyenlős lett.
-Mikor láthatlak legközelebb? - kérdezte arcomat fürkészve. Felhúzta egyik szemöldökét, s ettől muszáj volt elmosolyodnom.
-Akkor látsz, amikor csak akarsz! - nevettem fel, majd közel hajoltam, s egy apró csókot nyomtam ajkaira. Szemem sarkából észrevettem, hogy Hoon mosolyogva figyel minket a kocsi szélvédőjén keresztül. De ez most kivételesen nem zavart. Előbb utóbb úgyis meg fogják tudni a többiek, hogy mi van köztem és Kevin között.
Nagy nehezen elbúcsúztam tőle, bár egyáltalán nem szívesen. Ahogy az ajtóból még visszapillantottam rá, eszembe jutott az a szenvedélyes csók, amit nem túl rég váltottunk a szobájában. A gondolatra erősebben kezdett el lüktetni a vér az ereimben, s megborzongtam. Próbáltam kizárni a nem túl tiszta gondolatokat, s mikor ez többé kevésbé sikerült, egy integetés után bementem a házba.
A liftet végre megjavították, így nem kellett lépcsőznöm. Két perc múlva már fent is voltam, s a zsebemből vettem volna elő a kulcscsomóm mikor észrevettem, hogy az ajtónk résnyire nyitva maradt. Furcsának találtam a dolgot, hisz ilyenkor Leena már aludt, apa pedig még nem érhetett haza.
Lassan nyitottam be. A nappalink felől szűrődött ki némi fény, így nem kellett az előszobában lámpát kapcsolnom. Miközben a cipőm levételével foglalatoskodtam hangokra lettem figyelmes, amik a nappaliból jöttek. Az egyik női hang volt, s kis idő után biztos lettem benne, hogy Leena-é. A másik pedig Apa volt. Nem tel bele egy perc sem, míg rájöttem, hogy veszekednek, ráadásul nem is akárhogy.
Odaosontam az előtér kis folyosójának végére és a falhoz húzódva óvatosan bekukucskáltam. Leena a kanapén ült, Apa pedig idegesen fel-alá járkált.
-Ha ezt elmondod neki esküszöm, hogy nem állok veled többet szóba! - ordította Leena. Szemmel láthatóan nagyon ideges volt, kezét karba öltötte, s rá se nézett Apára.
-Muszáj lesz elmondanom neki, tudnia kell az igazat. Tudnia kell, hogy ki is vagyok valójában. - mondta Apa. Az ő hangja még cseppet sem hangosodott fel, úgy hangzott mintha teljesen magabiztos lenne, de semmiképp sem ideges vagy dühös.
Leena felpattant a kanapéról és Apa elé akart állni. Láttam, ahogy lendíti a kezét, hogy pofon vágja, de nem tette. Apa zakója alá nyúlt, s egy fekete színű tárgyat húzott elő. Egy fegyvert. Egyenesen Leena-ra fogta, pontosan a homloka közepére.
-Nem tudsz megakadályozni. Én már eldöntöttem, hogy meg kell tudnia mindent. Te sem védheted őt meg az ellen, ami. Az anyja vállalta a kockázatot, amikor megszülte, pedig tudta milyen családba hozza világra.
-De neki nem kell ilyennek lennie! - nyögte Leena már-már kétségbeesetten, könnyeivel küszködve. Szemében félelem tükröződött, arca teljesen sápadt volt. Akárcsak az én arcom.
-Nincs más választásom se nekem, se neki! És esküszöm az égre, ha megpróbálsz hátráltatni, lelőlek.
Hogy elfojtsam torkomból előtörni készülő sikításomat a szám elé kaptam a kezem. Hirtelen mozdulatom következtében pedig nekiestem a falnak, nagy csattanást hallatva. Apa feje felém fordult, s ahogy megpillantott a pisztolyt leeresztette. Arca dühösből ijedtté változott. Moccanni sem mertem rémületemben.
-Kicsim... - búgta nyugodtabb hangon, mint ahogy Leena-hoz beszélt. Próbált közelebb lépni, erre én hátrálni kezdtem.
-Ne gyere közelebb! - mondtam fenyegető hangon. - Amíg az ott van a kezedben még csak hozzám se szólj! - mutattam a fegyverre.
Apa erre visszacsúsztatta a zakója alatti fegyvertokba a veszélyes tárgyat.
-Mi volt ez az egész? Miről beszéltél? - kezdtem neki a vallatásnak.
-Jobb volna, ha leülnél drágám. Ez egy nagyon hosszú és bonyolult...
-Mindennek van rövid változata. Egyszer talán hajlandó leszek meghallgatni a hosszabbat is, de egyenlőre csak tömören kérem. - mondtam közbevágva. Próbáltam higgadtan beszélni, de a hangomból kicsendült némi félelem. Leena nem ült vissza a kanapéra, úgyanúgy ott állt Apa mellett. Valószínű, hogy félt attól, hogy ismét előveszi a fegyvert.
-Nem is tudom, hogy hogyan kezdhetnék bele... - vakarta meg Apa a fejét. - Nyersen az igazságot mégsem mondhatom.
-Próbáld ki. - mondtam karba tett kézzel.
-Az én családom egészen más, mint a többi. Minden egyes családtagnak ugyanaz a foglalkozása. Egyikőnk sem végez nehéz fizikai munkát mégis rengeteg pénzt keresünk.
-Hagyd ki a körítést! A lényeget! - kiáltottam most már idegesen.
-Ha úgy mondom, hogy nem tisztességesen keressük a pénzt? Ha azt mondom maffia megérted? - nézett Apa a szemembe. A félelem jeges keze a torkomat kezdte fojtogatni.
-Hát...ezért..ezért a fegyver? - kérdeztem nagyot nyelve.
-Néhány "alvilági" üzletintézésnél elkel a segítség, hogy biztosak lehessünk a sikerben.
Ezt pontosan úgy mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Elfintorodtam, s könnyek gyűltek a szemembe.
-Öltél már...embert? - kérdeztem már-már sírva.
Erre már nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.
-Ez...ez undorító... - mondtam magam elé.
Apa közelebb lépett, s a vállamra akarta tenni a kezét. Elrántottam a vállam.
-Hozzám ne érj! - ordítottam rá, majd megfordultam arrafelé amerről jöttem. Felkaptam kezembe a cipőmet és szaladtam ki az ajtón.
-Keito! Kicsim kérlek várj! - hallottam apám kiáltását, mikor a folyosó közepén jártam. Nem álltam meg, nem fordultam vissza. Csak a lift előtt álltam meg, s imádkoztam, hogy a felvonó minél hamarabb felérjen.
Mikor beszálltam, magamra kaptam cipőimet, majd vártam, hogy végre leérjek. Ez úgy egy fél perc múlva be is következett.
Amint kinyílt a liftajtó, már rohantam is tovább. Magam sem tudtam, hogy hová, csak futottam az éjsötét, gyér megvilágítású utcán. Mindegy volt, hogy hova megyek, csak minél messzebb innen, minél messzebb az apámtól.
Lassan rájöttem, hogy lábaim pont arra visznek, ahol pár órája még vígan ünnepeltük Dongho születésnapját: a U-Kiss dorm-ja felé. Nagyon messze voltam, mégis más hely nem jutott eszembe, ahol most nyugalomra lelhetnék.
Szememet elfutották a könnyek, mikor visszagondoltam rá, mit mondott Apa. Hogy én milyen családba születtem. Bele sem mertem gondolni, hogy milyen dolgokat művelhetett Apa, mikor állítólagosan "dolgozni" ment.
Futottam, ahogy csak bírtam, nem törődtem vele, hogy a lábaim lassan felmondják a szolgálatot. Az sem érdekelt, hogy hányan bámulnak meg, bár nem sokan voltak ilyenkor az utcákon. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy minden egyes lépéssel távolabb kerülök attól az illetőtől, akit egészen idáig apámnak neveztem. Az lebegett a szemem előtt, hogy Kevin karjába bújok, s megnyugtat engem.
A sétálva több, mint egy órás utat, most húsz perc alatt tettem meg. Egészen a dorm ajtajáig futottam, s csak ott álltam meg, hogy bekopogjak. A lábam a nagy erőltetéstől összecsuklott, és ott a küszöbön estem össze. Ekkor nyílt az ajtó, Dongho kukucskált kifelé. Először jobbra majd balra tekintett, s csak akkor nézett le rám, mikor meghallotta sírásomat.
-Hát te? - guggolt le hozzám. - Jézusom, te szörnyű állapotban vagy! Fiúk gyertek gyorsan!
Óvatosan átkarolta felsőtestem, s lassan felemelt. Hangosan felnyögtem fájdalmamban, ahogy megpróbáltam fájós lábamra támaszkodni. De hála Dongho-nak, nem estem el.
-Mi történt? - jelent meg álmos arccal az ajtónál Soohyun. Mikor észrevett engem szemei éberen elkerekedtek. Dongho utat adott neki, s egyetlen szó nélkül felkapott, majd bevitt az épületbe. Most az egyszer nem bántam, hogy ölben visznek; a lábam borzasztóan fájt, még ráállni sem tudtam.
Valami nappali féleségbe értünk, ahol Soohyun óvatosan a kanapéra fektetett, majd leült mellém.
-Hívjunk orvost? - kérdezte, mire megráztam a fejem. Tudtam, ha pihenek egy kicsit a fájdalom el fog múlni.
-Mi történt? - kérdezte Dongho, aki időközben odaért hozzánk. Most vettem csak észre, hogy az ő arca is milyen nyúzott és álmos. Újra sírhatnékom támadt. Képes voltam idejönni és felzavarni őket?
-Ne haragudjatok, nem akartam rátok rontani. - nyöszörögtem. - De egyszerűen nem tudtam máshová menni...
Soohyun végigsimított a karomon és biztatóan rám mosolygott.
-Te sosem zavarsz. Előtted éjjel nappal nyitva áll az ajtónk. - mondta nyugtató hangján. - Szeretnéd elmesélni, hogy mi történt?
Elgondolkodtam egy pillanatra. Valakinek muszáj volt kiöntenem a lelkem, de nem akartam őket terhelni ezzel.
-Na várj. - mondta Soohyun, s felállt mellőlem, majd elindult a szobák felé.
Pár pillanat múlva meg is értettem, hogy miért: egy álmos Kevinnel tért vissza az oldalán, aki amint meglátott, aggódva szaladt oda hozzám és leült Soohyun helyére.
-Mi a baj? - kérdezte halálsápadt arccal. Bármennyire is álmos volt, a miattam érzett aggódása teljes mértékben felébresztette. Nem bírtam tovább, felültem s karjaiba bújtam. Szorosan magához ölelt és egyik kezével simogatni kezdte. A zokogás apránként tört elő belőlem, egyre erőteljesebben, végül nagy cseppekben hullottak könnyeim Kevin vállára.
-Ssssssh...Nyugodj meg! - búgta halkan, közben tovább simogatta hátam. Fejét ráhajtotta az enyémre és lágyan ringatni kezdett. Pont úgy, ahogy azt anyukám tette, mikor kisebb voltam és egy rémálomtól pityeregni kezdtem. De ez most rosszabb volt, mint egy rémálom, ez maga a valóság volt.
