5. rész: Apa.

Apa

 Olyan hajnali kettő körül értem haza Hoon segítségével. Ő volt az egyetlen, aki nem ivott annyit, hogy ne ülhessen volán mögé. Természetesen Kevin elkísért, mindenképpen velünk akart jönni. Mivel lebeszélni nem tudtam, hagytam, hogy had jöjjön.

 Miután leparkoltunk az otthonom, vagyis a toronyház előtt, megköszöntem Hoon-nak a fuvart, majd kiszálltam a kocsiból. Kevin is kiszállt utánam és egészen a bejáratig kísért.

 Mikor megálltunk az ajtó előtt, kissé félénken, de megfogta a kezem. Most így a szobájában történtek után viccesnek találtam, hogy ilyen kis szégyenlős lett.

-Mikor láthatlak legközelebb? - kérdezte arcomat fürkészve. Felhúzta egyik szemöldökét, s ettől muszáj volt elmosolyodnom.

-Akkor látsz, amikor csak akarsz! - nevettem fel, majd közel hajoltam, s egy apró csókot nyomtam ajkaira. Szemem sarkából észrevettem, hogy Hoon mosolyogva figyel minket a kocsi szélvédőjén keresztül. De ez most kivételesen nem zavart. Előbb utóbb úgyis meg fogják tudni a többiek, hogy mi van köztem és Kevin között.

 Nagy nehezen elbúcsúztam tőle, bár egyáltalán nem szívesen. Ahogy az ajtóból még visszapillantottam rá, eszembe jutott az a szenvedélyes csók, amit nem túl rég váltottunk a szobájában. A gondolatra erősebben kezdett el lüktetni a vér az ereimben, s megborzongtam. Próbáltam kizárni a nem túl tiszta gondolatokat, s mikor ez többé kevésbé sikerült, egy integetés után bementem a házba.

 A liftet végre megjavították, így nem kellett lépcsőznöm. Két perc múlva már fent is voltam, s a zsebemből vettem volna elő a kulcscsomóm  mikor észrevettem, hogy az ajtónk résnyire nyitva maradt. Furcsának találtam a dolgot, hisz ilyenkor Leena már aludt, apa pedig még nem érhetett haza.

 Lassan nyitottam be. A nappalink felől szűrődött ki némi fény, így nem kellett az előszobában lámpát kapcsolnom. Miközben a cipőm levételével foglalatoskodtam hangokra lettem figyelmes, amik a nappaliból jöttek. Az egyik női hang volt, s kis idő után biztos lettem benne, hogy Leena-é. A másik pedig Apa volt. Nem tel bele egy perc sem, míg rájöttem, hogy veszekednek, ráadásul nem is akárhogy.

 Odaosontam az előtér kis folyosójának végére és a falhoz húzódva óvatosan bekukucskáltam. Leena a kanapén ült, Apa pedig idegesen fel-alá járkált.

-Ha ezt elmondod neki esküszöm, hogy nem állok veled többet szóba! - ordította Leena. Szemmel láthatóan nagyon ideges volt, kezét karba öltötte, s rá se nézett Apára.

-Muszáj lesz elmondanom neki, tudnia kell az igazat. Tudnia kell, hogy ki is vagyok valójában. - mondta Apa. Az ő hangja még cseppet sem hangosodott fel, úgy hangzott mintha teljesen magabiztos lenne, de semmiképp sem ideges vagy dühös.

 Leena felpattant a kanapéról és Apa elé akart állni. Láttam, ahogy lendíti a kezét, hogy pofon vágja, de nem tette. Apa zakója alá nyúlt, s egy fekete színű tárgyat húzott elő. Egy fegyvert. Egyenesen Leena-ra fogta, pontosan a homloka közepére.

-Nem tudsz megakadályozni. Én már eldöntöttem, hogy meg kell tudnia mindent. Te sem védheted őt meg az ellen, ami. Az anyja vállalta a kockázatot, amikor megszülte, pedig tudta milyen családba hozza világra.

-De neki nem kell ilyennek lennie! - nyögte Leena már-már kétségbeesetten, könnyeivel küszködve. Szemében félelem tükröződött, arca teljesen sápadt volt. Akárcsak az én arcom.

-Nincs más választásom se nekem, se neki! És esküszöm az égre, ha megpróbálsz hátráltatni, lelőlek.

 Hogy elfojtsam torkomból előtörni készülő sikításomat a szám elé kaptam a kezem. Hirtelen mozdulatom következtében pedig nekiestem a falnak, nagy csattanást hallatva. Apa feje felém fordult, s ahogy megpillantott a pisztolyt leeresztette. Arca dühösből ijedtté változott. Moccanni sem mertem rémületemben.

-Kicsim... - búgta nyugodtabb hangon, mint ahogy Leena-hoz beszélt. Próbált közelebb lépni, erre én hátrálni kezdtem.

-Ne gyere közelebb! - mondtam fenyegető hangon. - Amíg az ott van a kezedben még csak hozzám se szólj! - mutattam a fegyverre.

 Apa erre visszacsúsztatta a zakója alatti fegyvertokba a veszélyes tárgyat.

-Mi volt ez az egész? Miről beszéltél? - kezdtem neki a vallatásnak.

-Jobb volna, ha leülnél drágám. Ez egy nagyon hosszú és bonyolult...

-Mindennek van rövid változata. Egyszer talán hajlandó leszek meghallgatni a hosszabbat is, de egyenlőre csak tömören kérem. - mondtam közbevágva. Próbáltam higgadtan beszélni, de a hangomból kicsendült némi félelem. Leena nem ült vissza a kanapéra, úgyanúgy ott állt Apa mellett. Valószínű, hogy félt attól, hogy ismét előveszi a fegyvert.

-Nem is tudom, hogy hogyan kezdhetnék bele... - vakarta meg Apa a fejét. - Nyersen az igazságot mégsem mondhatom.

-Próbáld ki. - mondtam karba tett kézzel.

-Az én családom egészen más, mint a többi. Minden egyes családtagnak ugyanaz a foglalkozása. Egyikőnk sem végez nehéz fizikai munkát mégis rengeteg pénzt keresünk.

-Hagyd ki a körítést! A lényeget! - kiáltottam most már idegesen.

-Ha úgy mondom, hogy nem tisztességesen keressük a pénzt? Ha azt mondom maffia megérted? - nézett Apa a szemembe. A félelem jeges keze a torkomat kezdte fojtogatni.

-Hát...ezért..ezért a fegyver? - kérdeztem nagyot nyelve.

-Néhány "alvilági" üzletintézésnél elkel a segítség, hogy biztosak lehessünk a sikerben.

 Ezt pontosan úgy mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Elfintorodtam, s könnyek gyűltek a szemembe.

-Öltél már...embert? - kérdeztem már-már sírva.

 Erre már nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

-Ez...ez undorító... - mondtam magam elé.

 Apa közelebb lépett, s a vállamra akarta tenni a kezét. Elrántottam a vállam.

-Hozzám ne érj! - ordítottam rá, majd megfordultam arrafelé amerről jöttem. Felkaptam kezembe a cipőmet és szaladtam ki az ajtón.

-Keito! Kicsim kérlek várj! - hallottam apám kiáltását, mikor a folyosó közepén jártam. Nem álltam meg, nem fordultam vissza. Csak a lift előtt álltam meg, s imádkoztam, hogy a felvonó minél hamarabb felérjen.

 Mikor beszálltam, magamra kaptam cipőimet, majd vártam, hogy végre leérjek. Ez úgy egy fél perc múlva be is következett.

 Amint kinyílt a liftajtó, már rohantam is tovább. Magam sem tudtam, hogy hová, csak futottam az éjsötét, gyér megvilágítású utcán. Mindegy volt, hogy hova megyek, csak minél messzebb innen, minél messzebb az apámtól.

 Lassan rájöttem, hogy lábaim pont arra visznek, ahol pár órája még vígan ünnepeltük Dongho születésnapját: a U-Kiss dorm-ja felé. Nagyon messze voltam, mégis más hely nem jutott eszembe, ahol most nyugalomra lelhetnék.

 Szememet elfutották a könnyek, mikor visszagondoltam rá, mit mondott Apa. Hogy én milyen családba születtem. Bele sem mertem gondolni, hogy milyen dolgokat művelhetett Apa, mikor állítólagosan "dolgozni" ment.

 Futottam, ahogy csak bírtam, nem törődtem vele, hogy a lábaim lassan felmondják a szolgálatot. Az sem érdekelt, hogy hányan bámulnak meg, bár nem sokan voltak ilyenkor az utcákon. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy minden egyes lépéssel távolabb kerülök attól az illetőtől, akit egészen idáig apámnak neveztem. Az lebegett a szemem előtt, hogy Kevin karjába bújok, s megnyugtat engem.

 A sétálva több, mint egy órás utat, most húsz perc alatt tettem meg. Egészen a dorm ajtajáig futottam, s csak ott álltam meg, hogy bekopogjak. A lábam a nagy erőltetéstől összecsuklott, és ott a küszöbön estem össze. Ekkor nyílt az ajtó, Dongho kukucskált kifelé. Először jobbra majd balra tekintett, s csak akkor nézett le rám, mikor meghallotta sírásomat.

-Hát te? - guggolt le hozzám. - Jézusom, te szörnyű állapotban vagy! Fiúk gyertek gyorsan!

 Óvatosan átkarolta felsőtestem, s lassan felemelt. Hangosan felnyögtem fájdalmamban, ahogy megpróbáltam fájós lábamra támaszkodni. De hála Dongho-nak, nem estem el.

-Mi történt? - jelent meg álmos arccal az ajtónál Soohyun. Mikor észrevett engem szemei éberen elkerekedtek. Dongho utat adott neki, s egyetlen szó nélkül felkapott, majd bevitt az épületbe. Most az egyszer nem bántam, hogy ölben visznek; a lábam borzasztóan fájt, még ráállni sem tudtam.

 Valami nappali féleségbe értünk, ahol Soohyun óvatosan a kanapéra fektetett, majd leült mellém.

-Hívjunk orvost? - kérdezte, mire megráztam a fejem. Tudtam, ha pihenek egy kicsit a fájdalom el fog múlni.

-Mi történt? - kérdezte Dongho, aki időközben odaért hozzánk. Most vettem csak észre, hogy az ő arca is milyen nyúzott és álmos. Újra sírhatnékom támadt. Képes voltam idejönni és felzavarni őket?

-Ne haragudjatok, nem akartam rátok rontani. - nyöszörögtem. - De egyszerűen nem tudtam máshová menni...

 Soohyun végigsimított a karomon és biztatóan rám mosolygott.

-Te sosem zavarsz. Előtted éjjel nappal nyitva áll az ajtónk. - mondta nyugtató hangján. - Szeretnéd elmesélni, hogy mi történt?

 Elgondolkodtam egy pillanatra. Valakinek muszáj volt kiöntenem a lelkem, de nem akartam őket terhelni ezzel.

-Na várj. - mondta Soohyun, s felállt mellőlem, majd elindult a szobák felé.

 Pár pillanat múlva meg is értettem, hogy miért: egy álmos Kevinnel tért vissza az oldalán, aki amint meglátott, aggódva szaladt oda hozzám és leült Soohyun helyére.

-Mi a baj? - kérdezte halálsápadt arccal. Bármennyire is álmos volt, a miattam érzett aggódása teljes mértékben felébresztette. Nem bírtam tovább, felültem s karjaiba bújtam. Szorosan magához ölelt és egyik kezével simogatni kezdte. A zokogás apránként tört elő belőlem, egyre erőteljesebben, végül nagy cseppekben hullottak könnyeim Kevin vállára.

-Ssssssh...Nyugodj meg! - búgta halkan, közben tovább simogatta hátam. Fejét ráhajtotta az enyémre és lágyan ringatni kezdett. Pont úgy, ahogy azt anyukám tette, mikor kisebb voltam és egy rémálomtól pityeregni kezdtem. De ez most rosszabb volt, mint egy rémálom, ez maga a valóság volt.

4. rész: Isten éltessen Dongho!

Isten éltessen Dongho!


 Elképesztően zsúfolttá vált  a hetem, köszönhetően Dongho közelgő születésnapjának. Kevin többször figyelmeztetett, hogy ne merészeljek meg táncolni ilyen lábbal, az sem érdekli, ha nem lesz semmi műsor a maknae születésnapján, csak én vigyázzak magamra. Mikor találkoztam vele, nem említett meg semmit a köztünk történt dologról, inkább arra várt, hogy én mondjak valamit. Ezt nagyon is becsültem benne.
 Nehéz volt a lányokkal összeegyeztetnem a próbákat, de nagy nehezen összejöttek. Ráadásul egy igen bonyolult koreográfiát állítottam össze, de ez nem tántorított el senkit sem. Rim nagyon küzdött, szegény ő volt a legkezdőbb közülünk. De nagyon ügyesen tanult, s a próbákon egyre jobban fejlődött. Látszott, hogy ő is örömet akar szerezni Dongho-nak. Titkon megsúgta, mikor egyszer bizalmasan beszélgettünk, hogy halálosan szerelmes belé. Elgondolkodtam rajta, hogy milyen aranyos pár lennének, s biztatni kezdtem, hogy mondja  el neki.
 Az iskolába járás szintén nehéz volt, ugyanis iszonyatosan fájt a lábam, néha már a könnyeimmel kellett megküzdenem, mikor lépcsőztem vagy csak épp egy kis laza sétát kellett tennem. De megfogadtam magamban, hogy ha törik, ha szakad, én táncolni fogok Dongho születésnapján. Elhatározásomban pedig senki nem fog megrendíteni, ahhoz túl makacs vagyok.
 Vészesen közeledett a nagy nap, a lányok pedig már alig tudták visszafogni magukat, hogy el ne árulják a meglepetést. Na meg persze azt, hogy én is táncolok, sőt én csinálom a munka oroszlánrészét. Ha ezt a fiúk megtudnák...rendes letolást kapnék tőlük.
 Csütörtökön este tartottuk az utolsó próbát. Kerek két óra hosszát táncoltunk és sikerült tökéletesre csiszolnunk a koreográfiát. Chani énekelte a kiválasztott dal szövegét, neki nagyon jó hangja volt. Jinah nagyon nehezen törődött bele, hogy én is táncolok, így sérült lábbal, de hát nem tehetett mást.
 Pénteken Kevin jött értem. Elcsodálkozott rajtam, hogy ez alkalommal mennyire ki vagyok öltözve. Fekete flitteres felső, fekete nadrággal, fehér cipővel. Ki voltam sminkelve, ami ritkaság volt számomra, de ki kellett tennem magamért.
 Míg odaértünk a szálláshoz, szinte egy szót sem szóltunk egymáshoz. Megkérdezte, hogy hogy van a lábam, de egyébként nem volt témánk. Reméltem, hogy nem haragszik rám. Egyrészt azért, mert rosszul esett, hogy ilyen szótlan velem, másrészt mert meghoztam a döntésem, és ma este akartam neki elmondani.
 Rendesen eluralkodott rajtam az izgalom, mire odaértünk. Valószínű, hogy látszott rajtam, mert Kevin észrevett valamit.
-Jól vagy? - kérdezte, miközben segített felmenni a lépcsőn. - Elég sápadt vagy.
-Persze. - feleltem mélyet sóhajtva.
Rosszallóan megrázta a fejét, de nem mondott semmit.
 A terem, ahova beléptünk gyönyörűen fel volt díszítve. Színes szalagok lógtak mindenhonnan a mennyezetről, héliumos lufik milliója lebegett fent, vagy éppen csak próbált felemelkedni a földről, de nehezék lent tartotta. És egy óriási plakát "Isten éltessen Dongho!" felirattal  A lányok már mind ott álltak a terem másik végében, s pont ránk néztek, ahogy beléptünk az ajtón. Mosolyogva integettek felénk.
Kevin szinte lefagyott, mikor meglátta őket. Pontosan, mikor meglátta teljesen egyforma ruhájukat. Ami olyan volt, mint az enyém. Mikor rám nézett, nagyon dühös arcot vágott.
-Ugye te nem...? - kérdezte, bár tudta a választ.
-De igen. - feleltem halál nyugodtan. - Sajnálom, de megígértem...
-Te nem vagy normális! - csattan fel. - Világosan elmondtam, hogy hagyd az egészet, te pedig kockáztatod  testi épséged! Neked pihenned kellet volna. Mégis hogy képzelted ezt?
-Hát, pont így. - vontam meg a vállam, s rámosolyogtam. Most először éreztem magam szemtelennek.
Lassan odabicegtem a lányokhoz. Most nem ugrottak a nyakamba, mint máskor szoktak, inkább csak óvatosan megöletek egyenként.
-Látom kicsit kiakadt. - bökött fejével Kevin felé Myung.
-Egy csöppet. De semmi baj, majd le fog nyugodni. - mosolyodtam el.
 Míg a lányokkal beszélgettem, lassan megérkeztek a fiúk is, s a többi vendég is apránként betért a terembe. Most már tényleg izgultam és a lányokon is látszott némi lámpaláz.
 Mélyen szívtam be a levegőt és lassan fújtam ki, hogy ne legyek ideges. Magamban pedig nyugtatgattam magam. A lábam sajgott, de próbáltam nem arra figyelni, s eltitkolni a dolgot.
 Az ünnepelt tíz perc múlva megérkezett. Kitörő örömmel fogadta mindenki, szinte összeropogtattuk a sok öleléssel. Itt volt az idő.
 Mikor mindenki leült - természetesen Dongho középre, ahogy  egy szülinaposhoz illik - a terem elsötétedett. Egy pillanat alatt beálltunk alakzatba, úgy ahogy kell, s lélegzetünket visszafolytva vártuk a lányokkal, hogy újra fény legyen és megszólaljon a zene. Ez hamarosan be is következett.
 Minden érzésemet átadtam a mozgásomba, átadtam magam a dalnak. Az az 5 perc tökéletes volt, egyetlen lépést sem rontottunk el. Chani gyönyörűen énekelt, egyszerűen csodálatosnak éreztem az előadásunkat. Ezt Dongho arcáról is le tudtam olvasni, szinte ragyogott, a mosolyt egyszerűen nem lehetett lelohasztani róla. Örült, és ennek mi is örültünk.
 Nem volt hosszú idő a produkció, mégis lihegve, fáradtan jöttünk le a terem közepéről. Jól esett a taps, amit kaptunk, ez kárpótolt valamennyire a lábamban érzett fájdalomért. De még mindig rossz érzés támadt bennem, mikor Kevinre pillantottam és az ő szúrós tekintetére. Valószínű, hogy haragudott. Nem is kicsit. Persze, én értem, hogy féltett, de megígértem neki, nem tehettem mást.
 A táncunk után jött a torta és persze az éneklés. Dongho elfújta a gyertyákat, s felvágta az édes desszertet, aminek fehér krémjéből - a fiúk által - bőven jutott az arcára. Csináltunk pár képet, amik valószínűleg, még ma este felkerülnek Twitter-re.
 Előkerült egy kis alkohol is; néhány üveg pezsgő és pár rövidital is. Nem kenyerem az ilyen fogyasztása, de pár pohárral én is megittam. Később már éreztem is a hatását, elég rendesen a fejembe szállt.
 Miközben Myung-gal és Ryo-val beszélgettem tortaszeletem elfogyasztása közben - hihetetlenül hányingerem volt tőle - egy kéz nehezedett a vállamra. Megfordultam, s Kevinnel találtam szembe magam. Nem mosolygott, nem is tűnt dühösnek, inkább csak komoly volt. Kerülte a pillantásom.
-Beszélhetnénk? - kérdezte hivatalos hangon. Megijedtem. Lenyeltem az utolsó falat süteményt és bólintottam. Kevin megragadta a kezem, miután letettem az üres tányért, és maga után húzott ki a teremből.
 Így a termen kívül felismertem a helyet: a fiúk szállása. Egyszer már voltam itt, de nem néztem körül túl alaposan. Csak az útvonalat ismertem. Tudtam, hogy Kevin a szobájába vezet. Nem szóltam semmit, megvártam míg beérünk, s míg becsukja az ajtót.
 Közel lépett és megfogta mindkét kezem. Arca semmit sem változott, érzelemmentes volt, szinte hideg.
-Te nem tudsz szót fogadni? - kérdezte ingerülten.
-Nem igazán... - néztem a szemébe, de megint kerülte a tekintetem. De végre elmosolyodott.
-Makacs vagy és nagyon önfejű. Ennél rosszabb tulajdonságaid nem is lehetnének!
-Tudom. De nem tehettem mást. Megígértem neked, és amint látod be is tartottam.
-És a másik kérésem? Gondolkodtál rajta? - nézett végre a szemembe.
-Igen. - válaszoltam könnyedén.
 Kevin jól láthatóan meglepődött. Szemei elkerekedtek, amitől arca még kisfiúsabbnak hatott. Arcomat fürkészte, próbálta kiolvasni belőle a választ.
 Nagyot sóhajtottam és még közelebb araszoltam hozzá. Mellkasunk, csípőnk és lábaink összeértek. Talán az alkohol dolgozott bennem, talán nem, de nagyon bátornak éreztem magam. Kissé lábujjhegyre áltam, s ez alkalommal én csókoltam meg őt. Most még gyorsabban dobogott a szívem, mint első csókunknál.
 Kevin elengedte a kezem és derekam köré fonta karjait, szorosan magához húzott és szenvedélyesen viszonozta a csókot. Ettől pulzusszámom még magasabbra ugrott, s ő is gyorsabban kezdte el venni a levegőt.
 Nemsokára hátam a hűvös falhoz simult, ahova Kevin irányított. Csípőjével az enyémnek feszült és tovább csókolt. Szédültem. Nem csak attól, hogy ittam, csókjai sokkal részegítőbbek voltak, mint az alkohol. Ha jégkocka lettem volna, azt hiszem ott a karjaiban olvadtam volna el. De józanul kellett gondolkodnom.
-Kevin... - suttogtam, de ő fojtatta nyakam csókokkal borítását. És egyre lejjebb haladt.
 Keze lejjebb csúszott és kezdte felfelé gyűrni pólómat. Felsóhajtottam. Lényem egy része nagyon is akarta őt, másik része pedig arra gondolt, hogy milyen következményei lehetnek a dolognak. Megállítottam kezét, mire rám nézett. Tág volt a pupillája. Talán ő is ivott?
-Kevin, én...
Nem tudtam tovább mondani. Pillantása szinte a vesémig belém látott.
-Értem. Még nem vagy kész erre. - mosolygott rám, s egy finom puszit nyomott a homlokomra. Istenem, mintha csak olvasna a gondolataimban.
-Nem haragszol? - kérdeztem meg félve.
-Ugyan! Ezért haragudni? - végigsimított hajamon - Jól sejtem, hogy...hát...
Elvörösödött. Tudtam mit akar kérdezni.
-Igen még szűz vagyok.
Hallottam ahogy megkönnyebbülten felsóhajt.
-Legalább nem vagyok egyedül. - mosolyodott el újból.
Karjaim nyaka köré fonódtak, s finoman megpusziltam ajkait.
-De tudnod kell, hogy én sem érzek másképp... - suttogtam szemeibe nézve. - Még mindig dobog tőle a szívem, ahogy elkezdted levenni a felsőm.
-Hát...értesz hozzá, hogy hogyan vadíts meg egy embert. - vakarta meg zavarában a fejét. - Különben nem szoktam ilyen lenni, azt hiszem ezt te hozod ki belőlem.
-Akkor valószínű, hogy most már többet fogok élni, ezzel a képességemmel, ha veled vagyok. - mosolyodtam el csibészesen, mire egy apró csók volt tőle a válasz.
 Sokáig csak egymás szemét bámulva álltunk, mintha csak szavak nélkül beszélgettünk volna. Aztán Kevin mélyet sóhajtva megszólalt.
-Lassan vissza kellene mennünk a többiekhez, mert még valami rosszat gondolnak rólunk. - mosolygott rám.
 Bólintottam, s kart karba öltve kivonultunk a szobájából, amit valószínűleg nem most láttam utoljára.

3. rész: Kevin, a hercegem.

Kevin, a hercegem.

Erős fény világított a szemembe, és a füleim úgy zúgtak, mintha ezernyi betonfúróval dolgoznának pár centire tőlem. Pár pillanatig úgy éreztem, mintha levegőt sem kapnék, de fokozatosan friss levegő jutott a tüdőmbe. Lassan megpróbáltam felkelni, mire valami visszanyomott fekvő helyzetbe. Valakinek a keze. Az erős fényben először nehéz volt kivenni, hogy kihez tartozik a kéz, de egy kis hunyorgás után mér ki tudtam venni, hogy Kevin-é. Mint egy tehetetlen krumplis zsák úgy feküdtem az ölében. Falfehér arca az enyémet fürkészte, s mikor meglátta, hogy kinyitom a szemeim, halványan elmosolyodott.
-Hogy érzed magad? - kérdezte aggódó hangon.
Szédültem így fekve is, fájt a fejem, hányingerem volt és arra vágytam, hogy visszacsúszhassak az eszméletlenség hűvös sötétjébe. Ennek ellenére csak ennyit feleltem:
-Kicsit kótyagosan...
A hangom reszelős volt, még az én fülemet is bántotta. Ezért is csodálkoztam, hogy Kevin nem fintorodik el a hallatán. Ő csak finoman megsimogatta a fejem búbját.
-Észreveszem, ha hazudsz. - mondta figyelmeztetőleg. - De nem bánom, legalább már ébren vagy.
Lassan elmosolyodtam, és ettől elkezdett iszonyúan hasogatni a fejem. Összeszorítottam a szemeim, hátha úgy elmúlik. Persze ezt Kevin rögtön észrevette.
-Valami baj van? - hajolt közelebb. Arca majdnem súrolta az enyémet, ezt még csukott szemen keresztül is érzékeltem.
-Csak fáj egy kicsit a fejem, bár nem tudom mitől... - válaszoltam halkan. Kevin leheletét az arcomon éreztem, ahogy fellélegzett. Életemben most először remegett meg a gyomrom a közelségétől. Mi történik velem? Még sosem éreztem magamat így...És ezt Ő hozza ki belőlem. Ha ez így megy tovább, akkor száz százalékig biztosan belé fogok bolondulni.
Kevin folyamatosan engem bámult, amit furcsálltam, hisz még sosem aggódott ennyire senkiért sem, pedig nem ez volt az első sérülés a próbán. Myung egyszer eltörte a kezét egy esés miatt, s szegény egy hónapig csak ott ült a terem szélében és csak nézett minket. De az én bajom közel sem volt akkora tragédia, mint az övé, mégis Kevin úgy tartott a kezében, úgy vigyázott minden mozdulatára, mintha porcelánból lennék és bármitől könnyedén összetörhetnénk.
-A többiek hol vannak? - néztem körbe a szobában, ami cseppet sem volt ismerős. Kettőnkön kívül senki nem volt bent.
-Visszamentek próbálni és megkértem őket, hogy had maradjak veled. - válaszolt egy kedves mosollyal.
Óvatosan, karjába támaszkodva lassan felültem, s ezúttal hagyta, hogy ezt megtegyem. Talán már kicsit jobban éreztem magam, mint két perccel ezelőtt, de a furcsa érzés még mindig ott keringett bennem, főleg, hogy ott voltam Kevin ölében. Karjával az oldalamnál fogva tartott, hátha esetleg leszédülnék. Zavarban voltam, de nem akartam szólni érte. De olyan jól esett, hogy hozzám ér.
Egy pillanatra arcára néztem, s azt tapasztaltam, hogy a szája a füléig ér. Elfordultam, hogy ne vegye észre, zavarban vagyok.
-Ez kinek a szobája? És egyáltalán hol vagyunk? - kérdeztem elterelve a gondolataimat.
-Ez kérlek a U-Kiss szállása. És ez az én szobám.
Utóbbi válaszánál elkerekedtek a szemeim, és kénytelen voltam újra rá nézni. Arcunk ismét közel került egymáshoz. Hát ez lenne a szobája? Óóó...el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer itt lehetek bent, ráadásul az Ő ölében...
-Keito... - szólalt meg újra. Tekintete közrefogta az enyémet, nem tudtam máshová nézni, csak a szemébe. - Valamit azt hiszem el kellene mondanom...
Csupa fül lettem. Látszott rajta, hogy fontos dolgot akar mondani, s hogy nagyon rágódik rajta.
-Hallgatlak. - mosolyogtam rá bátorítóan.
Kevin mély levegőt vett, majd miután lassan kifújta nekikezdett mondandójának.
-Emlékszel, amikor tegnap elköszöntél tőlem?
Bólintottam.
-Kaptam tőled egy puszit. Abban a pillanatban felcsillant bennem a remény, hogy talán többet érzel irántam, mint barátság. - egy pillanatra megállt, hogy levegőhöz jusson, s talán egy kis bátorságot merítsen a következő mondathoz. - Mert az én oldalamról biztos vagyok benne, hogy többet szeretnék, mint barátság.
Elállt a lélegzetem, s szerintem még a vér sem haladt tovább az ereimben. Éreztem, hogy arcom egyenletesen elkezd kipirulni. De nem csak én voltam zavarban. Ő is többször a padlóra pillantott vagy a falakat bámulta. Mégis, mosolygott. Talán azért, mert örült, hogy túl van a vallomáson, talán azért mert sikerült zavarba hoznia.
 Elgondolkodtam.
 Mindig is éreztem a bizsergést, ha hozzám ért vagy éppen csak rám pillantott. Mikor megölelt a gyomromban milliónyi pillangó kezdett körbe-körbe repdesni, s puszta jelenléte más színbe hozta számomra a világot. Nyilvánvaló volt számomra már, hogy szerelmes vagyok belé, és így vallomása után megkönnyebbültem, hogy nem egyoldali a vonzalom.
 De mégis ott állt közöttünk valami: a média. Mit szólnának az emberek, ha csak úgy hip-hop barátnője lenne, ráadásul egy olyan kis senki, mint én? Az újságok és a tv-s kibeszélős műsorok dugig lennének a rólunk szóló pletykákkal. Az iskolában pedig még rosszabb lenne a helyzet.
 Hallottam, ahogy nagyokat sóhajtozik. Bizonyára égette a kíváncsiság, hogy mi lesz a válaszom. Szerettem volna azt mondani, hogy szeretem őt és karjaiba bújni, átölelni, megcsókolni. De féltem. Borzasztóan féltem.
 Tekintete kíváncsian fürkészte arcomat. Már nem bírtam tovább, s felpattantam öléből, hogy kilépjek az ajtón, de elkapta kezemet és szembe fordított magával. Nem mondott semmit, szemembe nézett, úgy ösztönzött, hogy válaszoljak.
-Én...én... - hebegtem. Egyszerűen nem tudtam mit válaszolni. Akartam, hogy ne csak barátok legyünk, de milliónyi ok tartott vissza.
 De ha akartam volna, se tudtam volna abban a pillanatban válaszolni, mert egyik pillanatról a másikra, Kevin közel hajolt, s ajkaival az enyémet érintette.
 Meglepődtem, még a lélegzetem is elállt. Nem tudok szavakat fűzni ahhoz az érzéshez, egyszerűen csodálatos volt.
 Mikor véget ért a csók, újra helyreállt a légzésem, s Kevin szemébe néztem.
-Gondold meg kérlek! - mondta.
Csak bólintottam egyet, s kiléptem az ajtón. Most egyedüllétre van szükségem.
Körbe sem néztem a házban, most nem érdekelt semmi, csak hogy csendben beülhessek a szobámba és átgondolhassam ezt a dolgot. Bár egyszerűbb lehetne az életem...bár Kevin lehetne az én hercegem...

2. rész: Munka, gyakorlás, nevetés és az orvos.

Munka, gyakorlás, nevetés és az orvos.

 Hajnali 5-kor pattantak fel szemhéjaim az ébresztőórám rémes rikácsolására. Álmosan morogtam valamit és rácsaptam, hogy elhallgasson végre. Nagy, szenvedős, nyöszörgős ásítás közepette nyújtóztam ki, majd lerántottam magamról a takarót, s mosolyogva ültem fel az ágyamon. Végre hétvége! Végre kicsit szabadabb lehetek!
 Általában, ha korán kelek, nagyon lassan megy a készülődés, de hétvégén olyan frissnek érzem magam, hogy akár 5 perc is elég az egy óra helyett.
 Egyszerű, piros pamut rövidnadrágot húztam, és pizsama felsőmet egy kék I love music! feliratú pólóra cseréltem. Mivel Leena még itthon volt, apámmal ellentétben, megkértem, hogy fonja be a hajam, szép parkettásan, mint ahogy régen még kiskoromban édesanyám szokta.  Az eredmény gyönyörű lett; nem is csoda, hisz Leena régebben fodrász volt.
 Megszemléltem magam a szobámban lévő egész alakos tükörben, s egy elismerés kíséretében megköszöntem nevelőanyám segítségét, majd felkaptam kis sporttáskám, elköszöntem, s már loholtam is lefelé a lépcsőn.
 Tempósabb iramban pont elértem a buszt, ami fél hatkor indult a legközelebbi buszmegállóból. Kimelegedve és kicsit lihegve ültem le egy üres helyre, s rögtön elővettem a fülhallgatóm és a telefonomba illesztettem. Pár másodperc múlva már hallottam semmi mást, csak a hangos LED Apple számot...legalábbis három és fél percig. Mikor épp zenét akartam váltani, megállt a busz, s ismerős arc jelent meg az ajtóban. Mosolyogva intettem neki. Mikor észrevett, rögtön felragyogott az arca, s amint kifizette a jegyet, odasietett hozzám és  a nyakamba ugrod és szinte megfojtott az ölelgetésével.
-Jól van Ryo, elhiszem, hogy örülsz nekem, de nem kell megölni! - mondtam nevetve. Legkedvesebb barátnőm, végre leszállt rólam, s a mellettem lévő ülésre huppant.
-Csak olyan rég láttalak! - mondta üdvözült mosollyal az arcán.
-Tudom! Hiányoztál ám! De, mesélj, milyen volt New York? - kérdeztem egy élménybeszámolóra éhesen.
-Egyszerűen fanttsztikus! Annyira más mint itthon, a fények olyan gyönyörűek voltak...egyszerűen csodálatos volt! - válaszolta tovább mosolyogva. - És mellesleg nagyon helyesek a pasik!
Felnevettem. Igen, ő Ryo. Az én csupaszív, mindig mosolygós, csapodár barátnőm. Ő pont az a fajta ember, aki semmiért nem tud haragudni, és szinte bármilyen rossz lelkületű embert meg tud szeretni. És hogy imádja az állatokat! Odáig van például a hüllőkért és a kutyákért. A kutyákat meg is értem (van neki négy is), de a hüllőktől kiráz a hideg (amiből szintén négy áll a birtokában).
-Jaaaj te! - csipkedtem meg az oldalát, mire nevetve visszacsipkedett. - És legalább meghódítottál valakit?
-Á, dehogy! Úgyis fényévnyire lennék az illetőtől, ha így lenne...- sóhajtott nagyot.
-Ne szomorodj el, van még Koreában bőven fiú! - böktem vidáman oldalba.
-Te könnyen beszélsz, neked ott van Kevin! - nevetett rám, de az én arcomról rögtön leolvadt a mosoly.
-Miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül.
-Ugyan! Volt párszor hozzá szerencsém, hogy lássam miként néztek egymásra. És hidd el nekem, az nem közönséges baráti nézés, ahogy Ő tekint rád!
-Ezt komolyan mondod?
Ryo hevesen bólogatni kezdett.
-A legkomolyabban!
Elmosolyodtam. Ezt szerettem Ryo-ban: hogy olyan őszinte, néha kíméletlenül megmondja az igazat, de sosem tud megbántani. Bármit is mond, én sosem tudnék rá megharagudni.
Mivel kicsit zavarban voltam, rögtön témát szerettem volna váltani, de Ryo megtette helyettem.
-Nemsokára itt van Dongho születésnapja. Készültök neki valamivel? - kérdezte kíváncsian, s hogy ne hallják mások miről beszélünk, kicsit közelebb hajolt.
-Hát a fiúk rendezik, de Kevin megkért, hogy állítsunk össze valamilyen táncot. Bár a zenét nem mondta meg...de majd megkérdezem. - válaszoltam suttogva.
Közben megérkeztünk a busz végállomásához. Ha beszélget az ember, olyan rövidnek tűnik az út, nem?
Barátnőmmel egymás után szálltunk le, s köszöntünk el a buszsofőrtől, akit már oly jól ismertünk. Sietősre vettük a lépteinket, azon a környéken ahol épp jártunk, nem volt tanácsos túl sokat időzni, de a busz csak idáig jött. Még két háztömböt kellet gyalogolnunk úti célunkhoz  Sporttáskámat erősen az oldalamhoz szorítottam, Ryo pedig szintén így tett az övével. Néha-néha hátrapillantottam, nem-e jönnek utánunk, de üres volt a szűk kis utca.
Mikor kiértünk, egyszerre fújtuk ki a visszatartott levegőt.
-Mindig kiráz a hideg, ha át kell itt jönnöm. - jegyezte meg Ryo, mire helyeselve bólintottam.
Pár pillanat alatt már az óriás toronyház előtt álltunk, s vártuk hogy a többiek is megérkezzenek. Leültünk a lépcsőre, hogy addig is ne kelljen álldogálnunk, mire a lányok is ideérnek, ami persze nem két perc lesz. De tévedtünk. Fél perc sem telt bele, s négy vihogó tinilány kötött ki a nyakunkban. Két szőke, egy vörös és egy fekete, név szerint: Jinah, Chani, Rim és Myung.
Miután Rim kiropogtatta az összes csontom, jött Chani és millió puszival árasztotta el az arcom. Hihetetlen, hogy ha az ember csak egy hetet hagy ki velük, máris így hiányoznak nekik!
Szegény Ryo-t is célba vették, s elkezdték faggatni a New York-i utazásáról, mígnem Jinah véget vetett a traccspartinak.
-Na, most már befelé, mert elkésünk csajok! - parancsolt ránk a megszokott komor, mély hangján. Mindig ő volt közöttünk a "leader", hogy úgy mondjam...nem nagyon mertünk neki ellent mondani, pedig csak két évvel volt idősebb mindnyájunknál.
-Azonnal kapitány! - szalutált nevetve Myung, s felkeltünk a lépcsőről, hogy nekikezdjünk mai munkánknak.
 Hála a jó égnek bent sokkal hűvösebb volt, így egyből jobban éreztük magunkat ahogy besétáltunk az épületbe. Két szintet feljebb lifteztünk, s rutinosan a próbateremhez mentünk. A fiúk még nem voltak bent, de hogy minél előrébb legyünk, bekapcsoltuk a zenelejátszót és maximumra csavarva a hangerőt, nekiálltunk próbálni az új koreográfiát. Odaálltam Jinah mellé, hogy elsajátítsam az új lépéseket, miközben a hangszórókból üvöltött a DoraDora.
 Egy kettős kombinációval próbálkoztunk éppen, amit egy testhajlítás követett, mikor megláttam Eli vigyorát a tükörben, miközben röhögve utánzott minket. A hirtelen látványtól úgy meglepődtem és olyan nevethetnékem támadt, hogy hamar a parkettán végeztem és úgy fetrengtem, mint akinek rohama van. Persze természetesen csak nevettem. Mikor kinyitottam a szemem, már Kiseop is ott állt, fölém hajolva, s szemmel láthatóan jól szórakozott rajtam.
 Eli a kezét nyújtotta felém, s felsegített. Megtöröltem a szemeimet, hiszen a nevetéstől könnyezni kezdtem, majd kinyögtem egy "köszi"-t.
-Esküszöm, maga az a vicces ahogy te nevetsz! El sem tudod képzelni, hogy milyen aranyos vagy olyankor! - jegyezte meg Eli.
-Te beszélsz?! Az a fej, amit az előbb vágtál...-kezdtem el újra nevetni, de most sikerült visszafolyatnom.
 Eli elmosolyodott.
-Az teljesen más! - mondta magabiztosan.
 Rosszallóan megráztam a fejem, majd a tükör felé fordultam, és meglepődve tapasztaltam, hogy Kevin mögöttem áll. Amint a tükörben megtaláltuk egymás pillantását, mindketten elmosolyodtunk. Megfordultam.
-Szia! - köszönt rám, még mindig mosolyogva.
-Szia. - köszöntem oldalra billentve a fejemet. - Késtetek....öhm...tíz percet. Legközelebb pontosabbnak kéne lenni! - mondtam rosszallást színészkedve.
 Erre Kevin felnevetett, majd megfogta a hajam végét és két ujjával végigsimított benne, egy gubancot kioldva. A nevetés után is vörös volt az arcom, de nem annyira mint most.
-Tudod...tegnap este óta hiányoztál... - mondta szégyenlősen vakargatva a tarkóját, de nem vette le arcomról a szemét. A tekintete teljesen őszinte volt. Mosolyra húztam a szám.
-Tényleg?
 Kevin bólintott és láttam, hogy ő is mosolyog. Hirtelen nem tudtunk egymásnak mit mondani. A némaságot Dongho törte meg, aki elkapta Kevin fülét.
-Próba van emberek! - jelentette be, majd Kevint a fülénél fogva a helyére ráncigálta. Én is a helyemre szaladtam, pont amikor ismét felszólalt a DoraDora alapzenéje. A fiúk elöl álltak, mi félköralakban mögöttük. Számunkra elég nehéz koreográfiát raktunk össze, de hamar belerázódtunk. Többször elrontottam a lépést, de amint ránéztem a mellettem álló Ryo-ra, már folytattam is tovább.
 Kevin a tükörből engem nézett és mosolyogva biztatott  ha elrontottam a táncot. Dongho is többször hátra tekintett rám, bár ő csak édesen vigyorgott.
 A dupla fordulatnál, ügyesen padlóra küldtem magam, s rémes fájdalom hasított a lábszáramba. Remek.
 Dongho rohant oda hozzám elsőként, majd Kevin jelent meg, s végül mindnyájan körbeálltak.
-Jól vagy? - hallottam Dongho aggódó hangját.
-Hát...talán lábra tudok állni. - feleltem, bár a fájdalomtól megjelentek könnyeim a szemem sarkában. Imádkoztam, hogy ne izomszakadás legyen.
 Lassan támasztottam fel magam két karommal, majd először ép lábamra támaszkodtam, aztán áthelyeztem súlyom egy részét a másikra is. Felszisszentem, ahogy az éles fájdalom ismét belehasított a lábamba. Hátrafelé kezdtem el dőlni, de Dongho elkapott.
-Szó sincs róla, hogy te ráállj a lábadra! - jelentette ki.
-Egyetértek! Vigyük orvoshoz, mielőtt komolyabb baj lesz! - lépett mellénk Myung.
-Dehogy visztek orvoshoz, nekem nincs semmi bajom! - mondtam rémülten. Már egész kicsi korom óta féltem az orvosoktól, s most is előjött az a bizonyos borzongás. Megpróbáltam kiszabadulni Dongho karjai közül, de erősen tartott.
-Maradj nyugton, különben kénytelen leszek megszorongatni!-fenyegetett meg Dongho.
-Engedj el! - kiáltottam hangosan és kapálózni kezdtem, mire Dongho erősebben tartott. Rájöttem, hogy nem érdemes ficánkolnom, így nyugton maradtam, míg ki nem értünk a kocsihoz, és beültettek az anyósülésre. Soohyun beült a kormány mögé, Dongho hátra, ő mellé pedig Eli csatlakozott. Becsatoltam a biztonsági övem, s az utolsó kép, mielőtt elindultunk, hogy kinézek az ablakon és megpillantom Kevin aggódó arcát.

***
Az orvos, mint valami vadállat megnyomkodta a vádlim és végig az egész lábszáram a térdemig. Minden egyes nyomásnál hangosan felszisszentem.
-Nem lesz ez így jó... - vakarta a fejét az orvos. - A röntgen nem mutat elváltozást....valószínű, hogy elég rendesen meghúzódott. De jó darabig nem tudsz majd rajta járni.
Erre elhúztam a szám.
-Nem lehet valamit tenni? - kérdezte Dongho aggódva. Szinte falfehér arca volt a fiúnak, amin igencsak elcsodálkoztam. Még sosem láttam ennyire gondterheltnek.
-Borogatni kell és tehermentesíteni. Vagyis ne használja legalább egy hétig. - válaszolta az orvos, és elkezdte a papírjaimat aláírogatni.
Hát ez remek...igazán remek! Most mi lesz Dongho születésnapjával? Nem hagyhatom cserben Kevint, megígértem neki!
Szinte szétvetett az ideg a gondolattól, hogy nem táncolhatok ismét egy hétig. Erősen gondolkoztam, hogy mit tehetnék, amikor Dongho átkarolt és segített felállni.
-És még valami! - fordult oda hozzám az orvos még egy percre, hogy odaadja a zárójelentést. - Még egy sérülés, és nagy esélyed van a műtétre! - mondta félig fenyegetve félig óvatosságra intve. Nagyot nyelve bólintottam, majd egy rövid köszönés után, Dongho és én elhagytuk a rendelőt. Én bicegve, Ő pedig átkarolva.
 Mindenki kint várt ránk, s aggódó arcukat felváltotta egy kis megkönnyebbülés, mikor meglátták, hogy bár bicegve, de a saját lábamon jövök ki. Rim és Chani azonnal lerohantak, s óvatosan adtak egy-egy puszit.
-Nos? - kérdezték szinte egyszerre.
Nem az ő hibájuk volt, egyáltalán nem, de már elegem volt a mai napból. Pontosabban az utóbbi pár órából. Bűntudatom volt, hogy így lesérültem, s hogy cserben kell hagynom Kevint, hogy nem szerezhetek örömet Donghonak. Egyszerűen sírva fakadtam. Sűrűn potyogtak a könnyeim kék pólómra, sötét pöttyöket hagyva maguk után. Dongho megpróbált azonnal vigasztalni  de most egyetlen csitító szóra sem hallgattam. A világ forogni kezdett velem, hányingerem lett, s a lábaim is elgyengültek. Lassan jött rám az ájulás, így Dongho még időben elkapott, hogy ne zuhanjak a földre.

1. rész: Hazakísérnek

Hazakísérnek.

 Óvatosan, nem kapkodva haladtam át az óriási embertömegen, hogy végre le tudjak ülni egy üres ebédlőasztalhoz, ami a sarokban állt. Mindig egyedül ebédeltem, mióta középiskolás lettem, s ez alkalom sem volt más. Telefonomat az asztalra raktam a tálcám mellé, s beledugtam a fülhallgatóm, aminek másik kétfelé nyúló végét a fülembe helyeztem. Maximum hangerőre állítottam, hogy meg se halljam a mai rosszalló, bunkó megjegyzéseket. Kedvenc bandám zenéje csak úgy üvöltött a fülembe, s még annak ellenére sem untam, hogy szinte minden nap hallottam ezt a számot.
 Szerettem beleolvadni a környezetembe, ami nem ment mindig oly simán, ahogy én akartam. Szürke akartam lenni, akár egy kisegér, aki meg tud bújni egy pici lyukban is és úgy élni az életét, hogy észre se vegyék. De sajnos ez számomra lehetetlen volt. Ugyanis sötétbarna, hosszú hajjal áldott meg a genetika, nem túl magas alkattal, karcsú derékkal, na és persze undok hírnévvel. Lassan kezdtem hozzászokni, hogy lépten-nyomon összetalálkozom saját arcommal egy pletykaújság címlapján, s mindenféle galádsággal, amit rólam írnak benne. De kérdem én: ezt hogy lehet egyszerűen magasról letojni? Mert ez valahogy nekem nem megy csak úgy. És ha akarnám, se tudnám letörölni magamról a hírnév foltját. Lassan azt kívántam, hogy bár ne lenne tehetségem a tánchoz. Igaz, ez volt az egyetlen dolog az életemben, amit szerettem, de nem a tánc árán akartam elismert, vagy gyűlölt lenni.
 Miközben ilyen dolgokon méláztam, lassan felemeltem háromfalatnyi szendvicsem és beleharaptam. Eközben egy arc jelent meg előttem, s a szája mozgott, de a visító zenétől nem hallottam a szavakat amik, kijöttek rajta. Mivel nem hagyta abba a beszélést, kihúztam fülemből a zeneforrást.
-Mit akarsz Yaeh? – kérdeztem sóhajtva.
-Szóval nem is hallottad, hogy mit mondtam? – kérdezte a fiú morcosan. – Azt kérdeztem, hogy tudtad-e, hogy Monic és a barátnői meg akarnak verni?
Flegmán felhúztam az egyik szemöldököm.
-És most félnem kéne? – kérdeztem. – Valahogy Monic nem tud engem megrémíteni. Tulajdonképpen most mi okot talált rá, hogy megverjen?
-Azt nem tudom, valami olyasmit hallottam, hogy elloptad az egyik ruháját. – felelte kényelmetlenül fészkelődve.
-Ugyan minek kéne nekem Monic bármelyik ruhája is? – emeltem a plafonra a tekintetem. – Nem szorulok rá a lopásra!
-Ezt nem is állítottam Keito! Tudod, hogy nekem semmi bajom veled, sőt tök jó fejnek tartalak. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy vigyázz velük!
Ismét sóhajtottam egyet. Tudtam, hogy a fiú tényleg nem akar rosszat. Ő volt az egyetlen ember, aki nem utált meg mióta híres lettem.
-Jó tudom, ne haragudj! – mosolyogtam rá. A halványkék szemek felcsillantak. Tudtam, hogy már időtlen idők óta belém van esve, s egy mosollyal mindent rendbe lehet hozni nála. Yaeh félős fiú volt, nem merte megmondani, hogy tetszem neki, de én tudtam. És én nem úgy néztem rá, ezt sajnáltam a legjobban. Ő csak egy barát volt számomra, semmi több, ezért fájt érte a szívem.
-Nem kell engem félteni Monic-tól! – mondtam megnyugtatóan. – Engem nem érdekel a bunkózása, tőlem fejre is állhat! – mondtam nevetve, s ebben a pillanatban belépett az ebédlőbe a megemlített egyén. Hosszú, méz szőke haját átdobta válla fölött, s egy gerincferdülés alapos gyanújával megáldott csípőmozgással odatipegett hozzánk három csatlósával, akik mögötte loholtak, akár egy királynő udvarhölgyei.
-Nézd csak itt a kis Woo! – szólalt meg nyávogós hangján, ami leginkább egy bagzó kandúr hangjára emlékeztetett. – Hogy van Kevin?
-Nehezedre esne leszállni erről a témáról? Ugyanis már marha unalmas. – mondtam a körmeimet piszkálva. Monic belenyomta a képét az arcomba, mire én a vállánál fogva hátrébb toltam. – Ne haragudj, de én nem vagyok meleg!
-De azok már annál inkább, akikkel együtt lógsz! – nevetett fel. – Mondd már el, hogy lehet szeretni azokat a buzikat?
-Hmmm. Talán úgy, ahogy te szereted magad Monic.– válaszoltam elgondolkodó fejet vágva, majd egyenesen a szemébe néztem. – Még valami kérdés, panasz?
-Csak annyi, hogy nem bánnám, ha nem lennél olyan nagyra magaddal!
-Meglesz! – válaszoltam, majd felálltam, s faképnél hagytam az egész társaságot.
 Micsoda egy beképzelt, bunkó tyúk! Hogy lehet valaki egy ilyen utcasarki…
 A gondolataim nem tűrtek nyomdafestéket. De ha azt veszem, egy részben igaza is volt. Én magam sem értettem, hogy miért lógok továbbra is a fiúkkal. Hisz miattuk fordult fel az életem, s mégis velük vagyok a hét minden napján, naponta legalább négy óra hosszat. Nem tudok rájuk haragudni, ez az igazság.
 Az utolsó órám legalább olyan volt, amit szerettem is: informatika. Remek, legalább nem találkozok össze egy utálómmal se.
 Kényelmesen besétáltam a terembe, s a leghátsó számítógéphez sétáltam és leültem elé. Alig voltunk páran még a teremben, de már így is azt éreztem, hogy fojtogató tömeg vesz körül.      Körbenéztem a teremben. Egyetlen tekintettel találkoztam össze, aki egyenesen rám meredt. Nem hittem a szememnek, amikor felismertem az arcot; hiába volt máshogy fésülve a haja, hiába takarta el sállal az állát. A szemei mindent elárultak. De hogyan kerülhetett ide Ő? És egyáltalán mit keres itt? Az utóbbi kérdésre eszembe jutott egy bombabiztos válasz: engem.
 Elfordultam a rám figyelő szempár elől, s bekapcsoltam a számítógépet. A tanár ebben a pillanatban lépett be a terembe, s kiadta az utasításokat a mai órával kapcsolatban. Szövegszerkesztés. Gyerekjáték lesz! Gyorsan és hiba nélkül siklottak az ujjaim a billentyűzeten. Egyszer sem hibáztam a gépelésben, bár nagyon zavart a hátamba fúródó tekintet, ahogy éreztem, hogy egész órán figyelnek.
 Mély levegőt vettem, mikor végre kiértem az informatika teremből. Lépteimet felgyorsítottam, akár egy normális diák mikor véget érnek az órái, de mégis gyorsabban elértem a lépcsőt, mint a többiek. Lesiettem rajta, s szinte kirontottam az iskola bejáratán. Táskámat megigazítottam a vállamon és majdhogynem futva indultam hazafelé.
 Az út ma nagyon forgalmas volt. Nem csoda, hisz a péntek szinte mindenkit megbolondít. Például egy robogós majdnem elütött, mikor átszaladtam az úton. De még az óriási forgalom ellenére is észrevettem, hogy követnek. Tudtam, hogy Ő az.
 Olyan gyorsan lépkedtem, ahogy csak tudtam, s majdhogynem futottam követőm elől. Letértem egy kisebb mellékutcába, majd mikor végigértem rajta begyalogoltam a Sárga tér óriási tömegébe. Ez a hely egy nagy piac volt, ahol mindent meg lehetett venni, a világ leggagyibb műanyag játékaitól kezdve, egészen a használt csípőprotézisekig. Nevét arról kapta, hogy minden egyes árusító sárga ponyvát használt, hogy árnyékban tartsa portékáját.
 Remek, itt már biztos nem fog megtalálni! – örvendtem magamban, de rögtön lehervadt a mosolyom, mikor szembetalálkoztam kitartó követőmmel a piac kellős közepén. Hirtelen fékeztem le, majdnem beleszaladtam. Ő csak lehúzta a sálat, ami eltakarta az arcát, a sapkáját is levette, majd széles mosolyra húzta száját.
-Miért akartál lerázni? – kérdezte továbbra is mosolyogva.
-Miért követtél? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre.
A fiú csak megvonta a vállát, majd visszavette sapkáját, nehogy felismerjék.
-A fiúk szétszéledtek, én pedig egyedül maradtam. Tudod, milyen unalom van otthon, ha nincsenek ott a srácok?- tett fel egy költői kérdést.
-Nem, el sem tudom képzelni! – emeltem az égre a tekintetem. – Szóval, ha nincs ló, akkor jó a szamár is igaz? – kérdeztem kissé bunkóbban a kelleténél. Túl indulatos voltam ma, de akkor sem lett volna szabad szegénnyel így beszélnem. Attól féltem, még a végén tovább gyötröm, ezért tovább is akartam indulni, de megfogta a vállam.
-Hé, nyugi! Mi a baj? – nézett mélyen a szemembe. – Már megint az osztálytársaid?
Szó nélkül bólintottam.
-És megint mit csináltak? – éreztem a hangján, hogy kezd bedühödni. Nem akartam, hogy butaságot csináljon, de nem is tagadhattam le, neki nem bírtam hazudni.
-Hát…Csak annyi, hogy egy lány megvádolt azzal, hogy elloptam a ruháját. – válaszoltam lehajtott fejjel. Ebben a pillanatban ökölbe szorult a keze.
-Ki volt az? – a szemöldöke dühösen összeugrott.
-Figyelj, engem már nem zavar. Egy kicsit rosszul esett, ennyi. De semmi bajom! – mondtam nyugtatóan, s a vállára tettem a kezem. Bólintott.
-Ha te így akarod… - sóhajtott halkan.
Elmosolyodtam. Mikor beadja a derekát, olyan kis védtelennek, törékenynek látszik.
-Bár látnád ilyenkor magad! – mosolyogtam rá őszintén.
-Miért? – értetlenkedett.
-Olyan aranyos vagy, mikor megadod magad valami nagyobb hatalomnak! – válaszoltam.
-Te nagyobb hatalomnak képzeled magad? – csipkelődött nevetve. – Azt hiszed, bármire rávehetsz?
- Most őszintén Kevin! Téged mire nem tudnálak rávenni? – kérdeztem már én is nevetve.
-Mondjuk arra, hogy megegyek nyersen egy polipot… - nevetett egyre hangosabban. – De ha jobban meggondolom, neked még azt is megtenném.
Elpirultam. Kevin bókjai, ha kettesben voltunk, állandóan záporoztak rám, mégsem tudtam hozzászokni.
-És azon kívül, hogy követtél, mit akartál csinálni? – tereltem a témát.
 Kevin elgondolkodó fejet vágott.
-Végül is csak veled szerettem volna lógni. – vonta meg a vállát. – Gondoltam talán elcsábíthatlak egy kólára, vagy valamire.
-És arra számítottál, hogy én valószínűleg igent mondok, ugye?
-Sőt, biztos voltam benne! – mondta önelégülten.
-Neked valahogy mindig igazad van. – forgattam a szemeim, s elindultunk a piac kijárata felé.
 Egy percig csak csendben lépkedtünk egymás mellett, míg ki nem értünk a piac területéről, s az én otthonom irányába vettük az irányt.
-Hogy megy a munka mostanság? – kérdeztem megtörve a csendet.
-Hát, úgy átlagosan. Mondjuk mostanában a többiek a szokásosnál is többet ökörködnek.
-Mindenki?
-Nem. Inkább csak Eli meg Hoon. A múltkor egy üveg ásványvízen veszekedtek, kicsúszott a kezükből és minden tiszta víz lett a stúdióban. – mesélte nevetve.
Elképzeltem, ahogy Eli gyerek módjára veszekszik. Megmosolyogtató látvány volt, még képzeletben is, így elnevettem magam.
-És Dongho is nagyon komolytalan mostanság. – folytatta tovább – Nem is csoda, hisz közeleg a születésnapja.
Elkerekedtek a szemeim.
Te jó ég! Hogy a francba felejthettem el Dongho születésnapját?!
-Mi az? – kérdezte Kevin az arckifejezésemet látva.
-Őőő…semmi. – ráztam a fejem. – Csak igazság szerint nem tudom, hogy Dongho minek örülne a legjobban…
-Szerintem annak örülne a legjobban, ha egyszerűen csak eljössz a bulijára.
-Jó, de azért csak kell adnom neki valami apró ajándékot…legalább is így illik. – válaszoltam elgondolkodva. Vajon minek örülne?
-Javíthatatlan vagy! – nevetett Kevin.
Épp megálltunk a harmincemeletes toronyház előtt. Előhalásztam a kulcsaimat és Kevinre néztem.
-Megvársz lent, vagy bejössz? – kérdeztem, miközben kiválasztottam a főbejárat kulcsát.
-Hát, ha bemehetek, akkor inkább tartok veled, mint hogy itt várjak lent. – vonta meg a vállát.
Egy nagy kattanás jelezte, hogy szabad az út, mikor a kulcsot elfordítottam a zárban. Előre engedtem Kevint, majd én is bementem. A liftekhez sétáltunk,s nagy pechünkre két kicsi lap volt mindkét liftajtóra ragasztva Nem működik! felirattal.
-Ez lehetetlen! – sóhajtottam fel mérgesen.
-És mégis igaz. – mondta Kevin és a lépcsők felé intett. – Csak tessék, hölgyeké az elsőbbség!
-Na kösz! – dünnyögtem és kettesével szedve a fokokat nekiálltam a lépcsőzésnek.
Kevin jó egy emeletnyire lemaradt tőlem, mikor felértem a huszonkettedik emeletre. Kifújtam a levegőt és letöröltem a kézfejemmel a homlokom. Hátranéztem mikor Kevin felért. Úgy nézett ki, mint aki azonnal képes kiköpni a tüdejét.
-Te…hogy…vagy…képes…ilyen…gyorsan feljönni? – kérdezte lihegve.
-Megszoktam. – vontam meg a vállam és elindultam a folyosón. Kevin továbbra is lihegve követett.
-Itt is vagyunk! – álltam meg a 1985-ös számú ajtónál. Ismét babrálni kezdtem a kulcsokkal, majd mikor a megfelelőt sikerült a zárba raknom, fellélegeztem. Most én mentem előre, de az ajtóban megvártam Kevint és becsuktam utána az ajtót.
-Menj csak beljebb, és ülj le! – mosolyogtam rá, miközben a szobámba siettem, hogy megszabaduljak a táskámtól és iskolai egyenruhámtól. Amint a szobámba léptem a táskám levágtam az íróasztalom melletti székre, s a gardróbomhoz futottam. Feltéptem és már kerestem is a megfelelő ruhadarabot. Úgy döntöttem, mivel meleg volt egész nap, hogy nem veszek hosszú ruhát. Egy farmer rövidnadrágot és egy nyakban kötős, halványkék pólót választottam. Rögtön átcseréltem a ruhákat, megfésülködtem és felhúztam fehér magas szárú Converse cipőm, aztán rohantam a nappaliba.
Kevin az egyik fotelben ült és a cipőjét bámulta, de mikor beléptem felnézett.
-Kérsz valamit? – kérdeztem szívélyes házigazdaként. – Mondjuk inni?
Kevin csak engem bámult. Engem!!
-Hahó! – lengettem meg előtte a karom.
-Öh…mit kérdeztél? – nézett rám olyan „bocs de nem vagyok képben” nézéssel.
-Azt, hogy kérsz-e valamit inni? – kérdeztem újra, ezúttal lassú szájbarágós tempóval.
-Köszönöm, de nem. Ma nekem kell kiszolgálnom téged! – mosolyodott el, majd felállt – Szóval ha kész vagy, akkor indulhatnánk.
Bólintottam, s előre engedtem az ajtóhoz. Mikor elment mellettem rám nézett.
-Nagyon csinos vagy! – mondta csöppet szégyenlősen, aztán kiment az ajtón.
Miután megemésztettem a bókot, gyorsan felkaptam a szobámban hagyott kulcscsomómat és telefonomat, majd én is követtem Kevin példáját és kimentem. Duplán zártam be az ajtót, csupán megszokásból.
-Mehetünk! – fordultam a lépcsők felé. – Talán lefelé könnyebb lesz!
-Marha vicces! – kuncogott Kevin és követett engem.
  ***
-És, hol lesz tartva Dongho születésnapja? - kérdeztem az asztalra könyökölve. Már a két alkoholmentes jégkoktélt vártuk egy kétszemélyes asztalnál ülve, amit néhány perce rendeltünk.
-Fogalmam sincs, ezt a többiek rendezik. Én valahogy kimaradtam ebből... - vonogatta a vállát Kevin. - Nekem a műsorról kell gondoskodnom.
-Áhh, értem. És mit találtál ki? - kérdeztem kíváncsian.
-Titok! - tette kinyújtott mutatóujját a szája elé.
Sértődött arcot vágtam, mire elmosolyodott.
-Most az egyszer, ezzel nem hatsz meg. - nevetett.
Jött egy szőke pincérlány, nagy barna szemekkel (és persze műszempillákkal) és Kevinre pislogott.
-Ti rendeltétek az alkoholmentes koktélokat?
-Igen. - válaszoltuk egyszerre.
A lány letette elénk a két pohár jégkoktélt.
-Te ugye Kevin Woo vagy? - kérdezte a lány mézesmázosan.
-Az meg ki? - kérdezett vissza Kevin, irdatlanul hülye fejet vágva.
-Oh, nem fontos. - motyogta  a pincérlányt, majd magához ölelve a tálcát, amin kihozta a poharakat, eltipegett. Halkan felnevettem.
-Most meg mi van? - kérdezte Kevin értetlenül.
-Az, hogy most totál hülyét csináltál magadból!-feleltem továbbra is nevetve.
-De miért?
-Nem lett volna elég, ha azt mondod, hogy csak összekevernek valakivel? Most azt is hiszi a lány, hogy egy tudatlan idióta vagy!
-Ó, így már értem. Szóval most hülyének néznek, mert azt mondtam nem tudom ki az a Kevin Woo?
-Így van. - bólintottam. - Mindenki tudja, hogy ki az a Kevin Woo.
Kevin megvonta a vállát.
-Hát ez van. De legalább megúsztam az autogram osztást. - terült el széles mosoly az arcán, majd szájába vette a pohárból kilógó szívószálat és nekiállt inni. Én is így tettem.
-És volt valami oka, hogy elhívtál ma? - kérdeztem miután lenyeltem egy kortyot a hűvös jégkoktélból.
-Hááát....hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Dongho születésnapi műsoráról lenne szó.
-Hallgatlak. - mondtam hátradőlve a széken, kortyolgatva az italomat.
-Nos, arra gondoltam, hogy összerakhatnál az ő tiszteletére egy táncot. Valami ütőset, olyat amit sosem felejt el.
Majdnem kiköptem a málnás ízű italt, de inkább félrenyeltem és köhögni kezdtem. Mikor abbahagytam a fulladozó magánszámomat, nagy kerek szemekkel Kevinre meredtem.
-Ezt te komolyan mondod?!
Kevin csak bólintott.
-Ez képtelenség! Én nem hiszem, hogy képes lennék erre...
-Miért? Hisz táncos vagy, és nagyon ügyes! Sőt meg kell kockáztatnom, nálad jobbat még nem láttam! Te biztos megoldod, ebben biztos vagyok!
-De ez más! én csak egy háttértáncos vagyok. Teljesen más veletek együtt megtanulni egy koreográfiát, és ugyanúgy veletek eltáncolni, minthogy én magam összerakjak egyet. Ehhez béna vagyok!
Kevin legnagyobb meglepetésemre megfogta a kezem és megszorította.
-Menni fog! - nézett a szemembe, s már ezzel a két szóval önbizalmat öntött belém. Nem értettem, hogy csinálja, de hittem azoknak a szép szemeknek. Rámosolyogtam.
-Mikorra legyen kész? - kérdeztem, még mindig a szemébe nézve. Erre ő mosolyodott el.
-Kapsz egy hetet. - válaszolta.
-Egy hetet? Te jó ég, lesz ám dolgom! - forgattam a szemeim.
A pincérlány hirtelen megint megjelent az asztalnál, mire Kevin elengedte a kezem.
-Jól hallottam, hogy Dongho nevét emlegettétek? A U-Kiss tag Dongho nevét? - kérdezte rebegtetve azokat az undorító műszempilláit.
-Mi az a U-Kiss? - kérdezett vissza Kevin nagyon komoly arckifejezéssel, de már egyikőnk sem bírta ki; kitört belőlünk az esztelen röhögés.
***
-Holnap akkor látlak próbán? - kérdezte Kevin, mikor megálltunk a toronyház mellett. Bár tudta a választ, azért mégis megkérdezte, mintha attól félne, hogy otthagyom őt és a fiúkat.
-Persze, ez csak természetes. - válaszoltam mosolyogva. - De most már mennem kell, Leena már biztosan vár engem.
Kevin bánatosan bólintott.
-Értem, akkor holnap.
-Igen, holnap. - ismételtem meg a mondatot. És úgy köszöntem el tőle, ahogy még soha: két puszit nyomtam az arcára. - Jó éjt!
Kevin kezével megtapintotta az arcán azt a helyet, ahol az ajkaim érintették.
-Igen, neked is jó éjt! - köszönt el, azzal megfordult, s hazafelé vette az irányt.
 Én is megfordultam, elővettem a kulcsaimat, s bementem a házba, aztán erőt véve magamon feltrappoltam a lépcsőn. Siettem, hisz rosszak voltak a lámpák a lépcsőházban és én utáltam a  sötétséget. A lakásba is rekordgyorsasággal jutottam be, az egyszer zárt ajtón. Várjunk csak! Egyszer zárt? De én duplára zártam! Akkor Leena, már biztosan itthon van...
 Jól sejtettem, mivel ahogy beléptem megcsapott a pácolt hús illata. A konyhába mentem, ahol a nevelőanyám épp, valamit kavargatott egy nagy tálban.
-Szia! - köszönt rám mosolyogva. - Csak nem barátokkal voltál el?
-De igen. - válaszoltam röviden, miközben kinyitottam a hűtőt és kivettem belőle egy palack vizet.
-Pácolt csirkét csinálok vacsorára. Eszel velem, vagy megvárod apádat? - kérdezte Leena abbahagyva  a kavargatást.
-Nem vagyok túl éhes. Inkább megyek megcsinálom a maradék házim. - válaszoltam, s a vizes palackkal  meg egy almával, bevonultam a szobámba. Ahogy beléptem, első volt, hogy bekapcsoljam a zenelejátszóm, s elindítottam a következő számot  a lemezen. A szobámat betöltötte 2NE1 Ugly-jának ismerős dallama. Szédültem és a gyomrom is furán kavargott de nem volt hányingerem. A szívem is erősen dobogott, mintha egy egész maratont lefutottam volna. De ez egyáltalán nem rosszullét volt. Valami más.
 Leültem az ágyam szélére, hogy ezen gondolkodjak. Sokszor nem értettem az érzéseimet, s ilyenkor egyedül kellet maradnom, hogy magamban tisztázzam a dolgokat. És már tudtam, hogy mi ez az erős érzés, s hogy ebből még nagy bajom származhat.