2. rész: Munka, gyakorlás, nevetés és az orvos.

Munka, gyakorlás, nevetés és az orvos.

 Hajnali 5-kor pattantak fel szemhéjaim az ébresztőórám rémes rikácsolására. Álmosan morogtam valamit és rácsaptam, hogy elhallgasson végre. Nagy, szenvedős, nyöszörgős ásítás közepette nyújtóztam ki, majd lerántottam magamról a takarót, s mosolyogva ültem fel az ágyamon. Végre hétvége! Végre kicsit szabadabb lehetek!
 Általában, ha korán kelek, nagyon lassan megy a készülődés, de hétvégén olyan frissnek érzem magam, hogy akár 5 perc is elég az egy óra helyett.
 Egyszerű, piros pamut rövidnadrágot húztam, és pizsama felsőmet egy kék I love music! feliratú pólóra cseréltem. Mivel Leena még itthon volt, apámmal ellentétben, megkértem, hogy fonja be a hajam, szép parkettásan, mint ahogy régen még kiskoromban édesanyám szokta.  Az eredmény gyönyörű lett; nem is csoda, hisz Leena régebben fodrász volt.
 Megszemléltem magam a szobámban lévő egész alakos tükörben, s egy elismerés kíséretében megköszöntem nevelőanyám segítségét, majd felkaptam kis sporttáskám, elköszöntem, s már loholtam is lefelé a lépcsőn.
 Tempósabb iramban pont elértem a buszt, ami fél hatkor indult a legközelebbi buszmegállóból. Kimelegedve és kicsit lihegve ültem le egy üres helyre, s rögtön elővettem a fülhallgatóm és a telefonomba illesztettem. Pár másodperc múlva már hallottam semmi mást, csak a hangos LED Apple számot...legalábbis három és fél percig. Mikor épp zenét akartam váltani, megállt a busz, s ismerős arc jelent meg az ajtóban. Mosolyogva intettem neki. Mikor észrevett, rögtön felragyogott az arca, s amint kifizette a jegyet, odasietett hozzám és  a nyakamba ugrod és szinte megfojtott az ölelgetésével.
-Jól van Ryo, elhiszem, hogy örülsz nekem, de nem kell megölni! - mondtam nevetve. Legkedvesebb barátnőm, végre leszállt rólam, s a mellettem lévő ülésre huppant.
-Csak olyan rég láttalak! - mondta üdvözült mosollyal az arcán.
-Tudom! Hiányoztál ám! De, mesélj, milyen volt New York? - kérdeztem egy élménybeszámolóra éhesen.
-Egyszerűen fanttsztikus! Annyira más mint itthon, a fények olyan gyönyörűek voltak...egyszerűen csodálatos volt! - válaszolta tovább mosolyogva. - És mellesleg nagyon helyesek a pasik!
Felnevettem. Igen, ő Ryo. Az én csupaszív, mindig mosolygós, csapodár barátnőm. Ő pont az a fajta ember, aki semmiért nem tud haragudni, és szinte bármilyen rossz lelkületű embert meg tud szeretni. És hogy imádja az állatokat! Odáig van például a hüllőkért és a kutyákért. A kutyákat meg is értem (van neki négy is), de a hüllőktől kiráz a hideg (amiből szintén négy áll a birtokában).
-Jaaaj te! - csipkedtem meg az oldalát, mire nevetve visszacsipkedett. - És legalább meghódítottál valakit?
-Á, dehogy! Úgyis fényévnyire lennék az illetőtől, ha így lenne...- sóhajtott nagyot.
-Ne szomorodj el, van még Koreában bőven fiú! - böktem vidáman oldalba.
-Te könnyen beszélsz, neked ott van Kevin! - nevetett rám, de az én arcomról rögtön leolvadt a mosoly.
-Miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül.
-Ugyan! Volt párszor hozzá szerencsém, hogy lássam miként néztek egymásra. És hidd el nekem, az nem közönséges baráti nézés, ahogy Ő tekint rád!
-Ezt komolyan mondod?
Ryo hevesen bólogatni kezdett.
-A legkomolyabban!
Elmosolyodtam. Ezt szerettem Ryo-ban: hogy olyan őszinte, néha kíméletlenül megmondja az igazat, de sosem tud megbántani. Bármit is mond, én sosem tudnék rá megharagudni.
Mivel kicsit zavarban voltam, rögtön témát szerettem volna váltani, de Ryo megtette helyettem.
-Nemsokára itt van Dongho születésnapja. Készültök neki valamivel? - kérdezte kíváncsian, s hogy ne hallják mások miről beszélünk, kicsit közelebb hajolt.
-Hát a fiúk rendezik, de Kevin megkért, hogy állítsunk össze valamilyen táncot. Bár a zenét nem mondta meg...de majd megkérdezem. - válaszoltam suttogva.
Közben megérkeztünk a busz végállomásához. Ha beszélget az ember, olyan rövidnek tűnik az út, nem?
Barátnőmmel egymás után szálltunk le, s köszöntünk el a buszsofőrtől, akit már oly jól ismertünk. Sietősre vettük a lépteinket, azon a környéken ahol épp jártunk, nem volt tanácsos túl sokat időzni, de a busz csak idáig jött. Még két háztömböt kellet gyalogolnunk úti célunkhoz  Sporttáskámat erősen az oldalamhoz szorítottam, Ryo pedig szintén így tett az övével. Néha-néha hátrapillantottam, nem-e jönnek utánunk, de üres volt a szűk kis utca.
Mikor kiértünk, egyszerre fújtuk ki a visszatartott levegőt.
-Mindig kiráz a hideg, ha át kell itt jönnöm. - jegyezte meg Ryo, mire helyeselve bólintottam.
Pár pillanat alatt már az óriás toronyház előtt álltunk, s vártuk hogy a többiek is megérkezzenek. Leültünk a lépcsőre, hogy addig is ne kelljen álldogálnunk, mire a lányok is ideérnek, ami persze nem két perc lesz. De tévedtünk. Fél perc sem telt bele, s négy vihogó tinilány kötött ki a nyakunkban. Két szőke, egy vörös és egy fekete, név szerint: Jinah, Chani, Rim és Myung.
Miután Rim kiropogtatta az összes csontom, jött Chani és millió puszival árasztotta el az arcom. Hihetetlen, hogy ha az ember csak egy hetet hagy ki velük, máris így hiányoznak nekik!
Szegény Ryo-t is célba vették, s elkezdték faggatni a New York-i utazásáról, mígnem Jinah véget vetett a traccspartinak.
-Na, most már befelé, mert elkésünk csajok! - parancsolt ránk a megszokott komor, mély hangján. Mindig ő volt közöttünk a "leader", hogy úgy mondjam...nem nagyon mertünk neki ellent mondani, pedig csak két évvel volt idősebb mindnyájunknál.
-Azonnal kapitány! - szalutált nevetve Myung, s felkeltünk a lépcsőről, hogy nekikezdjünk mai munkánknak.
 Hála a jó égnek bent sokkal hűvösebb volt, így egyből jobban éreztük magunkat ahogy besétáltunk az épületbe. Két szintet feljebb lifteztünk, s rutinosan a próbateremhez mentünk. A fiúk még nem voltak bent, de hogy minél előrébb legyünk, bekapcsoltuk a zenelejátszót és maximumra csavarva a hangerőt, nekiálltunk próbálni az új koreográfiát. Odaálltam Jinah mellé, hogy elsajátítsam az új lépéseket, miközben a hangszórókból üvöltött a DoraDora.
 Egy kettős kombinációval próbálkoztunk éppen, amit egy testhajlítás követett, mikor megláttam Eli vigyorát a tükörben, miközben röhögve utánzott minket. A hirtelen látványtól úgy meglepődtem és olyan nevethetnékem támadt, hogy hamar a parkettán végeztem és úgy fetrengtem, mint akinek rohama van. Persze természetesen csak nevettem. Mikor kinyitottam a szemem, már Kiseop is ott állt, fölém hajolva, s szemmel láthatóan jól szórakozott rajtam.
 Eli a kezét nyújtotta felém, s felsegített. Megtöröltem a szemeimet, hiszen a nevetéstől könnyezni kezdtem, majd kinyögtem egy "köszi"-t.
-Esküszöm, maga az a vicces ahogy te nevetsz! El sem tudod képzelni, hogy milyen aranyos vagy olyankor! - jegyezte meg Eli.
-Te beszélsz?! Az a fej, amit az előbb vágtál...-kezdtem el újra nevetni, de most sikerült visszafolyatnom.
 Eli elmosolyodott.
-Az teljesen más! - mondta magabiztosan.
 Rosszallóan megráztam a fejem, majd a tükör felé fordultam, és meglepődve tapasztaltam, hogy Kevin mögöttem áll. Amint a tükörben megtaláltuk egymás pillantását, mindketten elmosolyodtunk. Megfordultam.
-Szia! - köszönt rám, még mindig mosolyogva.
-Szia. - köszöntem oldalra billentve a fejemet. - Késtetek....öhm...tíz percet. Legközelebb pontosabbnak kéne lenni! - mondtam rosszallást színészkedve.
 Erre Kevin felnevetett, majd megfogta a hajam végét és két ujjával végigsimított benne, egy gubancot kioldva. A nevetés után is vörös volt az arcom, de nem annyira mint most.
-Tudod...tegnap este óta hiányoztál... - mondta szégyenlősen vakargatva a tarkóját, de nem vette le arcomról a szemét. A tekintete teljesen őszinte volt. Mosolyra húztam a szám.
-Tényleg?
 Kevin bólintott és láttam, hogy ő is mosolyog. Hirtelen nem tudtunk egymásnak mit mondani. A némaságot Dongho törte meg, aki elkapta Kevin fülét.
-Próba van emberek! - jelentette be, majd Kevint a fülénél fogva a helyére ráncigálta. Én is a helyemre szaladtam, pont amikor ismét felszólalt a DoraDora alapzenéje. A fiúk elöl álltak, mi félköralakban mögöttük. Számunkra elég nehéz koreográfiát raktunk össze, de hamar belerázódtunk. Többször elrontottam a lépést, de amint ránéztem a mellettem álló Ryo-ra, már folytattam is tovább.
 Kevin a tükörből engem nézett és mosolyogva biztatott  ha elrontottam a táncot. Dongho is többször hátra tekintett rám, bár ő csak édesen vigyorgott.
 A dupla fordulatnál, ügyesen padlóra küldtem magam, s rémes fájdalom hasított a lábszáramba. Remek.
 Dongho rohant oda hozzám elsőként, majd Kevin jelent meg, s végül mindnyájan körbeálltak.
-Jól vagy? - hallottam Dongho aggódó hangját.
-Hát...talán lábra tudok állni. - feleltem, bár a fájdalomtól megjelentek könnyeim a szemem sarkában. Imádkoztam, hogy ne izomszakadás legyen.
 Lassan támasztottam fel magam két karommal, majd először ép lábamra támaszkodtam, aztán áthelyeztem súlyom egy részét a másikra is. Felszisszentem, ahogy az éles fájdalom ismét belehasított a lábamba. Hátrafelé kezdtem el dőlni, de Dongho elkapott.
-Szó sincs róla, hogy te ráállj a lábadra! - jelentette ki.
-Egyetértek! Vigyük orvoshoz, mielőtt komolyabb baj lesz! - lépett mellénk Myung.
-Dehogy visztek orvoshoz, nekem nincs semmi bajom! - mondtam rémülten. Már egész kicsi korom óta féltem az orvosoktól, s most is előjött az a bizonyos borzongás. Megpróbáltam kiszabadulni Dongho karjai közül, de erősen tartott.
-Maradj nyugton, különben kénytelen leszek megszorongatni!-fenyegetett meg Dongho.
-Engedj el! - kiáltottam hangosan és kapálózni kezdtem, mire Dongho erősebben tartott. Rájöttem, hogy nem érdemes ficánkolnom, így nyugton maradtam, míg ki nem értünk a kocsihoz, és beültettek az anyósülésre. Soohyun beült a kormány mögé, Dongho hátra, ő mellé pedig Eli csatlakozott. Becsatoltam a biztonsági övem, s az utolsó kép, mielőtt elindultunk, hogy kinézek az ablakon és megpillantom Kevin aggódó arcát.

***
Az orvos, mint valami vadállat megnyomkodta a vádlim és végig az egész lábszáram a térdemig. Minden egyes nyomásnál hangosan felszisszentem.
-Nem lesz ez így jó... - vakarta a fejét az orvos. - A röntgen nem mutat elváltozást....valószínű, hogy elég rendesen meghúzódott. De jó darabig nem tudsz majd rajta járni.
Erre elhúztam a szám.
-Nem lehet valamit tenni? - kérdezte Dongho aggódva. Szinte falfehér arca volt a fiúnak, amin igencsak elcsodálkoztam. Még sosem láttam ennyire gondterheltnek.
-Borogatni kell és tehermentesíteni. Vagyis ne használja legalább egy hétig. - válaszolta az orvos, és elkezdte a papírjaimat aláírogatni.
Hát ez remek...igazán remek! Most mi lesz Dongho születésnapjával? Nem hagyhatom cserben Kevint, megígértem neki!
Szinte szétvetett az ideg a gondolattól, hogy nem táncolhatok ismét egy hétig. Erősen gondolkoztam, hogy mit tehetnék, amikor Dongho átkarolt és segített felállni.
-És még valami! - fordult oda hozzám az orvos még egy percre, hogy odaadja a zárójelentést. - Még egy sérülés, és nagy esélyed van a műtétre! - mondta félig fenyegetve félig óvatosságra intve. Nagyot nyelve bólintottam, majd egy rövid köszönés után, Dongho és én elhagytuk a rendelőt. Én bicegve, Ő pedig átkarolva.
 Mindenki kint várt ránk, s aggódó arcukat felváltotta egy kis megkönnyebbülés, mikor meglátták, hogy bár bicegve, de a saját lábamon jövök ki. Rim és Chani azonnal lerohantak, s óvatosan adtak egy-egy puszit.
-Nos? - kérdezték szinte egyszerre.
Nem az ő hibájuk volt, egyáltalán nem, de már elegem volt a mai napból. Pontosabban az utóbbi pár órából. Bűntudatom volt, hogy így lesérültem, s hogy cserben kell hagynom Kevint, hogy nem szerezhetek örömet Donghonak. Egyszerűen sírva fakadtam. Sűrűn potyogtak a könnyeim kék pólómra, sötét pöttyöket hagyva maguk után. Dongho megpróbált azonnal vigasztalni  de most egyetlen csitító szóra sem hallgattam. A világ forogni kezdett velem, hányingerem lett, s a lábaim is elgyengültek. Lassan jött rám az ájulás, így Dongho még időben elkapott, hogy ne zuhanjak a földre.