4. rész: Isten éltessen Dongho!

Isten éltessen Dongho!


 Elképesztően zsúfolttá vált  a hetem, köszönhetően Dongho közelgő születésnapjának. Kevin többször figyelmeztetett, hogy ne merészeljek meg táncolni ilyen lábbal, az sem érdekli, ha nem lesz semmi műsor a maknae születésnapján, csak én vigyázzak magamra. Mikor találkoztam vele, nem említett meg semmit a köztünk történt dologról, inkább arra várt, hogy én mondjak valamit. Ezt nagyon is becsültem benne.
 Nehéz volt a lányokkal összeegyeztetnem a próbákat, de nagy nehezen összejöttek. Ráadásul egy igen bonyolult koreográfiát állítottam össze, de ez nem tántorított el senkit sem. Rim nagyon küzdött, szegény ő volt a legkezdőbb közülünk. De nagyon ügyesen tanult, s a próbákon egyre jobban fejlődött. Látszott, hogy ő is örömet akar szerezni Dongho-nak. Titkon megsúgta, mikor egyszer bizalmasan beszélgettünk, hogy halálosan szerelmes belé. Elgondolkodtam rajta, hogy milyen aranyos pár lennének, s biztatni kezdtem, hogy mondja  el neki.
 Az iskolába járás szintén nehéz volt, ugyanis iszonyatosan fájt a lábam, néha már a könnyeimmel kellett megküzdenem, mikor lépcsőztem vagy csak épp egy kis laza sétát kellett tennem. De megfogadtam magamban, hogy ha törik, ha szakad, én táncolni fogok Dongho születésnapján. Elhatározásomban pedig senki nem fog megrendíteni, ahhoz túl makacs vagyok.
 Vészesen közeledett a nagy nap, a lányok pedig már alig tudták visszafogni magukat, hogy el ne árulják a meglepetést. Na meg persze azt, hogy én is táncolok, sőt én csinálom a munka oroszlánrészét. Ha ezt a fiúk megtudnák...rendes letolást kapnék tőlük.
 Csütörtökön este tartottuk az utolsó próbát. Kerek két óra hosszát táncoltunk és sikerült tökéletesre csiszolnunk a koreográfiát. Chani énekelte a kiválasztott dal szövegét, neki nagyon jó hangja volt. Jinah nagyon nehezen törődött bele, hogy én is táncolok, így sérült lábbal, de hát nem tehetett mást.
 Pénteken Kevin jött értem. Elcsodálkozott rajtam, hogy ez alkalommal mennyire ki vagyok öltözve. Fekete flitteres felső, fekete nadrággal, fehér cipővel. Ki voltam sminkelve, ami ritkaság volt számomra, de ki kellett tennem magamért.
 Míg odaértünk a szálláshoz, szinte egy szót sem szóltunk egymáshoz. Megkérdezte, hogy hogy van a lábam, de egyébként nem volt témánk. Reméltem, hogy nem haragszik rám. Egyrészt azért, mert rosszul esett, hogy ilyen szótlan velem, másrészt mert meghoztam a döntésem, és ma este akartam neki elmondani.
 Rendesen eluralkodott rajtam az izgalom, mire odaértünk. Valószínű, hogy látszott rajtam, mert Kevin észrevett valamit.
-Jól vagy? - kérdezte, miközben segített felmenni a lépcsőn. - Elég sápadt vagy.
-Persze. - feleltem mélyet sóhajtva.
Rosszallóan megrázta a fejét, de nem mondott semmit.
 A terem, ahova beléptünk gyönyörűen fel volt díszítve. Színes szalagok lógtak mindenhonnan a mennyezetről, héliumos lufik milliója lebegett fent, vagy éppen csak próbált felemelkedni a földről, de nehezék lent tartotta. És egy óriási plakát "Isten éltessen Dongho!" felirattal  A lányok már mind ott álltak a terem másik végében, s pont ránk néztek, ahogy beléptünk az ajtón. Mosolyogva integettek felénk.
Kevin szinte lefagyott, mikor meglátta őket. Pontosan, mikor meglátta teljesen egyforma ruhájukat. Ami olyan volt, mint az enyém. Mikor rám nézett, nagyon dühös arcot vágott.
-Ugye te nem...? - kérdezte, bár tudta a választ.
-De igen. - feleltem halál nyugodtan. - Sajnálom, de megígértem...
-Te nem vagy normális! - csattan fel. - Világosan elmondtam, hogy hagyd az egészet, te pedig kockáztatod  testi épséged! Neked pihenned kellet volna. Mégis hogy képzelted ezt?
-Hát, pont így. - vontam meg a vállam, s rámosolyogtam. Most először éreztem magam szemtelennek.
Lassan odabicegtem a lányokhoz. Most nem ugrottak a nyakamba, mint máskor szoktak, inkább csak óvatosan megöletek egyenként.
-Látom kicsit kiakadt. - bökött fejével Kevin felé Myung.
-Egy csöppet. De semmi baj, majd le fog nyugodni. - mosolyodtam el.
 Míg a lányokkal beszélgettem, lassan megérkeztek a fiúk is, s a többi vendég is apránként betért a terembe. Most már tényleg izgultam és a lányokon is látszott némi lámpaláz.
 Mélyen szívtam be a levegőt és lassan fújtam ki, hogy ne legyek ideges. Magamban pedig nyugtatgattam magam. A lábam sajgott, de próbáltam nem arra figyelni, s eltitkolni a dolgot.
 Az ünnepelt tíz perc múlva megérkezett. Kitörő örömmel fogadta mindenki, szinte összeropogtattuk a sok öleléssel. Itt volt az idő.
 Mikor mindenki leült - természetesen Dongho középre, ahogy  egy szülinaposhoz illik - a terem elsötétedett. Egy pillanat alatt beálltunk alakzatba, úgy ahogy kell, s lélegzetünket visszafolytva vártuk a lányokkal, hogy újra fény legyen és megszólaljon a zene. Ez hamarosan be is következett.
 Minden érzésemet átadtam a mozgásomba, átadtam magam a dalnak. Az az 5 perc tökéletes volt, egyetlen lépést sem rontottunk el. Chani gyönyörűen énekelt, egyszerűen csodálatosnak éreztem az előadásunkat. Ezt Dongho arcáról is le tudtam olvasni, szinte ragyogott, a mosolyt egyszerűen nem lehetett lelohasztani róla. Örült, és ennek mi is örültünk.
 Nem volt hosszú idő a produkció, mégis lihegve, fáradtan jöttünk le a terem közepéről. Jól esett a taps, amit kaptunk, ez kárpótolt valamennyire a lábamban érzett fájdalomért. De még mindig rossz érzés támadt bennem, mikor Kevinre pillantottam és az ő szúrós tekintetére. Valószínű, hogy haragudott. Nem is kicsit. Persze, én értem, hogy féltett, de megígértem neki, nem tehettem mást.
 A táncunk után jött a torta és persze az éneklés. Dongho elfújta a gyertyákat, s felvágta az édes desszertet, aminek fehér krémjéből - a fiúk által - bőven jutott az arcára. Csináltunk pár képet, amik valószínűleg, még ma este felkerülnek Twitter-re.
 Előkerült egy kis alkohol is; néhány üveg pezsgő és pár rövidital is. Nem kenyerem az ilyen fogyasztása, de pár pohárral én is megittam. Később már éreztem is a hatását, elég rendesen a fejembe szállt.
 Miközben Myung-gal és Ryo-val beszélgettem tortaszeletem elfogyasztása közben - hihetetlenül hányingerem volt tőle - egy kéz nehezedett a vállamra. Megfordultam, s Kevinnel találtam szembe magam. Nem mosolygott, nem is tűnt dühösnek, inkább csak komoly volt. Kerülte a pillantásom.
-Beszélhetnénk? - kérdezte hivatalos hangon. Megijedtem. Lenyeltem az utolsó falat süteményt és bólintottam. Kevin megragadta a kezem, miután letettem az üres tányért, és maga után húzott ki a teremből.
 Így a termen kívül felismertem a helyet: a fiúk szállása. Egyszer már voltam itt, de nem néztem körül túl alaposan. Csak az útvonalat ismertem. Tudtam, hogy Kevin a szobájába vezet. Nem szóltam semmit, megvártam míg beérünk, s míg becsukja az ajtót.
 Közel lépett és megfogta mindkét kezem. Arca semmit sem változott, érzelemmentes volt, szinte hideg.
-Te nem tudsz szót fogadni? - kérdezte ingerülten.
-Nem igazán... - néztem a szemébe, de megint kerülte a tekintetem. De végre elmosolyodott.
-Makacs vagy és nagyon önfejű. Ennél rosszabb tulajdonságaid nem is lehetnének!
-Tudom. De nem tehettem mást. Megígértem neked, és amint látod be is tartottam.
-És a másik kérésem? Gondolkodtál rajta? - nézett végre a szemembe.
-Igen. - válaszoltam könnyedén.
 Kevin jól láthatóan meglepődött. Szemei elkerekedtek, amitől arca még kisfiúsabbnak hatott. Arcomat fürkészte, próbálta kiolvasni belőle a választ.
 Nagyot sóhajtottam és még közelebb araszoltam hozzá. Mellkasunk, csípőnk és lábaink összeértek. Talán az alkohol dolgozott bennem, talán nem, de nagyon bátornak éreztem magam. Kissé lábujjhegyre áltam, s ez alkalommal én csókoltam meg őt. Most még gyorsabban dobogott a szívem, mint első csókunknál.
 Kevin elengedte a kezem és derekam köré fonta karjait, szorosan magához húzott és szenvedélyesen viszonozta a csókot. Ettől pulzusszámom még magasabbra ugrott, s ő is gyorsabban kezdte el venni a levegőt.
 Nemsokára hátam a hűvös falhoz simult, ahova Kevin irányított. Csípőjével az enyémnek feszült és tovább csókolt. Szédültem. Nem csak attól, hogy ittam, csókjai sokkal részegítőbbek voltak, mint az alkohol. Ha jégkocka lettem volna, azt hiszem ott a karjaiban olvadtam volna el. De józanul kellett gondolkodnom.
-Kevin... - suttogtam, de ő fojtatta nyakam csókokkal borítását. És egyre lejjebb haladt.
 Keze lejjebb csúszott és kezdte felfelé gyűrni pólómat. Felsóhajtottam. Lényem egy része nagyon is akarta őt, másik része pedig arra gondolt, hogy milyen következményei lehetnek a dolognak. Megállítottam kezét, mire rám nézett. Tág volt a pupillája. Talán ő is ivott?
-Kevin, én...
Nem tudtam tovább mondani. Pillantása szinte a vesémig belém látott.
-Értem. Még nem vagy kész erre. - mosolygott rám, s egy finom puszit nyomott a homlokomra. Istenem, mintha csak olvasna a gondolataimban.
-Nem haragszol? - kérdeztem meg félve.
-Ugyan! Ezért haragudni? - végigsimított hajamon - Jól sejtem, hogy...hát...
Elvörösödött. Tudtam mit akar kérdezni.
-Igen még szűz vagyok.
Hallottam ahogy megkönnyebbülten felsóhajt.
-Legalább nem vagyok egyedül. - mosolyodott el újból.
Karjaim nyaka köré fonódtak, s finoman megpusziltam ajkait.
-De tudnod kell, hogy én sem érzek másképp... - suttogtam szemeibe nézve. - Még mindig dobog tőle a szívem, ahogy elkezdted levenni a felsőm.
-Hát...értesz hozzá, hogy hogyan vadíts meg egy embert. - vakarta meg zavarában a fejét. - Különben nem szoktam ilyen lenni, azt hiszem ezt te hozod ki belőlem.
-Akkor valószínű, hogy most már többet fogok élni, ezzel a képességemmel, ha veled vagyok. - mosolyodtam el csibészesen, mire egy apró csók volt tőle a válasz.
 Sokáig csak egymás szemét bámulva álltunk, mintha csak szavak nélkül beszélgettünk volna. Aztán Kevin mélyet sóhajtva megszólalt.
-Lassan vissza kellene mennünk a többiekhez, mert még valami rosszat gondolnak rólunk. - mosolygott rám.
 Bólintottam, s kart karba öltve kivonultunk a szobájából, amit valószínűleg nem most láttam utoljára.