1. rész: Hazakísérnek

Hazakísérnek.

 Óvatosan, nem kapkodva haladtam át az óriási embertömegen, hogy végre le tudjak ülni egy üres ebédlőasztalhoz, ami a sarokban állt. Mindig egyedül ebédeltem, mióta középiskolás lettem, s ez alkalom sem volt más. Telefonomat az asztalra raktam a tálcám mellé, s beledugtam a fülhallgatóm, aminek másik kétfelé nyúló végét a fülembe helyeztem. Maximum hangerőre állítottam, hogy meg se halljam a mai rosszalló, bunkó megjegyzéseket. Kedvenc bandám zenéje csak úgy üvöltött a fülembe, s még annak ellenére sem untam, hogy szinte minden nap hallottam ezt a számot.
 Szerettem beleolvadni a környezetembe, ami nem ment mindig oly simán, ahogy én akartam. Szürke akartam lenni, akár egy kisegér, aki meg tud bújni egy pici lyukban is és úgy élni az életét, hogy észre se vegyék. De sajnos ez számomra lehetetlen volt. Ugyanis sötétbarna, hosszú hajjal áldott meg a genetika, nem túl magas alkattal, karcsú derékkal, na és persze undok hírnévvel. Lassan kezdtem hozzászokni, hogy lépten-nyomon összetalálkozom saját arcommal egy pletykaújság címlapján, s mindenféle galádsággal, amit rólam írnak benne. De kérdem én: ezt hogy lehet egyszerűen magasról letojni? Mert ez valahogy nekem nem megy csak úgy. És ha akarnám, se tudnám letörölni magamról a hírnév foltját. Lassan azt kívántam, hogy bár ne lenne tehetségem a tánchoz. Igaz, ez volt az egyetlen dolog az életemben, amit szerettem, de nem a tánc árán akartam elismert, vagy gyűlölt lenni.
 Miközben ilyen dolgokon méláztam, lassan felemeltem háromfalatnyi szendvicsem és beleharaptam. Eközben egy arc jelent meg előttem, s a szája mozgott, de a visító zenétől nem hallottam a szavakat amik, kijöttek rajta. Mivel nem hagyta abba a beszélést, kihúztam fülemből a zeneforrást.
-Mit akarsz Yaeh? – kérdeztem sóhajtva.
-Szóval nem is hallottad, hogy mit mondtam? – kérdezte a fiú morcosan. – Azt kérdeztem, hogy tudtad-e, hogy Monic és a barátnői meg akarnak verni?
Flegmán felhúztam az egyik szemöldököm.
-És most félnem kéne? – kérdeztem. – Valahogy Monic nem tud engem megrémíteni. Tulajdonképpen most mi okot talált rá, hogy megverjen?
-Azt nem tudom, valami olyasmit hallottam, hogy elloptad az egyik ruháját. – felelte kényelmetlenül fészkelődve.
-Ugyan minek kéne nekem Monic bármelyik ruhája is? – emeltem a plafonra a tekintetem. – Nem szorulok rá a lopásra!
-Ezt nem is állítottam Keito! Tudod, hogy nekem semmi bajom veled, sőt tök jó fejnek tartalak. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy vigyázz velük!
Ismét sóhajtottam egyet. Tudtam, hogy a fiú tényleg nem akar rosszat. Ő volt az egyetlen ember, aki nem utált meg mióta híres lettem.
-Jó tudom, ne haragudj! – mosolyogtam rá. A halványkék szemek felcsillantak. Tudtam, hogy már időtlen idők óta belém van esve, s egy mosollyal mindent rendbe lehet hozni nála. Yaeh félős fiú volt, nem merte megmondani, hogy tetszem neki, de én tudtam. És én nem úgy néztem rá, ezt sajnáltam a legjobban. Ő csak egy barát volt számomra, semmi több, ezért fájt érte a szívem.
-Nem kell engem félteni Monic-tól! – mondtam megnyugtatóan. – Engem nem érdekel a bunkózása, tőlem fejre is állhat! – mondtam nevetve, s ebben a pillanatban belépett az ebédlőbe a megemlített egyén. Hosszú, méz szőke haját átdobta válla fölött, s egy gerincferdülés alapos gyanújával megáldott csípőmozgással odatipegett hozzánk három csatlósával, akik mögötte loholtak, akár egy királynő udvarhölgyei.
-Nézd csak itt a kis Woo! – szólalt meg nyávogós hangján, ami leginkább egy bagzó kandúr hangjára emlékeztetett. – Hogy van Kevin?
-Nehezedre esne leszállni erről a témáról? Ugyanis már marha unalmas. – mondtam a körmeimet piszkálva. Monic belenyomta a képét az arcomba, mire én a vállánál fogva hátrébb toltam. – Ne haragudj, de én nem vagyok meleg!
-De azok már annál inkább, akikkel együtt lógsz! – nevetett fel. – Mondd már el, hogy lehet szeretni azokat a buzikat?
-Hmmm. Talán úgy, ahogy te szereted magad Monic.– válaszoltam elgondolkodó fejet vágva, majd egyenesen a szemébe néztem. – Még valami kérdés, panasz?
-Csak annyi, hogy nem bánnám, ha nem lennél olyan nagyra magaddal!
-Meglesz! – válaszoltam, majd felálltam, s faképnél hagytam az egész társaságot.
 Micsoda egy beképzelt, bunkó tyúk! Hogy lehet valaki egy ilyen utcasarki…
 A gondolataim nem tűrtek nyomdafestéket. De ha azt veszem, egy részben igaza is volt. Én magam sem értettem, hogy miért lógok továbbra is a fiúkkal. Hisz miattuk fordult fel az életem, s mégis velük vagyok a hét minden napján, naponta legalább négy óra hosszat. Nem tudok rájuk haragudni, ez az igazság.
 Az utolsó órám legalább olyan volt, amit szerettem is: informatika. Remek, legalább nem találkozok össze egy utálómmal se.
 Kényelmesen besétáltam a terembe, s a leghátsó számítógéphez sétáltam és leültem elé. Alig voltunk páran még a teremben, de már így is azt éreztem, hogy fojtogató tömeg vesz körül.      Körbenéztem a teremben. Egyetlen tekintettel találkoztam össze, aki egyenesen rám meredt. Nem hittem a szememnek, amikor felismertem az arcot; hiába volt máshogy fésülve a haja, hiába takarta el sállal az állát. A szemei mindent elárultak. De hogyan kerülhetett ide Ő? És egyáltalán mit keres itt? Az utóbbi kérdésre eszembe jutott egy bombabiztos válasz: engem.
 Elfordultam a rám figyelő szempár elől, s bekapcsoltam a számítógépet. A tanár ebben a pillanatban lépett be a terembe, s kiadta az utasításokat a mai órával kapcsolatban. Szövegszerkesztés. Gyerekjáték lesz! Gyorsan és hiba nélkül siklottak az ujjaim a billentyűzeten. Egyszer sem hibáztam a gépelésben, bár nagyon zavart a hátamba fúródó tekintet, ahogy éreztem, hogy egész órán figyelnek.
 Mély levegőt vettem, mikor végre kiértem az informatika teremből. Lépteimet felgyorsítottam, akár egy normális diák mikor véget érnek az órái, de mégis gyorsabban elértem a lépcsőt, mint a többiek. Lesiettem rajta, s szinte kirontottam az iskola bejáratán. Táskámat megigazítottam a vállamon és majdhogynem futva indultam hazafelé.
 Az út ma nagyon forgalmas volt. Nem csoda, hisz a péntek szinte mindenkit megbolondít. Például egy robogós majdnem elütött, mikor átszaladtam az úton. De még az óriási forgalom ellenére is észrevettem, hogy követnek. Tudtam, hogy Ő az.
 Olyan gyorsan lépkedtem, ahogy csak tudtam, s majdhogynem futottam követőm elől. Letértem egy kisebb mellékutcába, majd mikor végigértem rajta begyalogoltam a Sárga tér óriási tömegébe. Ez a hely egy nagy piac volt, ahol mindent meg lehetett venni, a világ leggagyibb műanyag játékaitól kezdve, egészen a használt csípőprotézisekig. Nevét arról kapta, hogy minden egyes árusító sárga ponyvát használt, hogy árnyékban tartsa portékáját.
 Remek, itt már biztos nem fog megtalálni! – örvendtem magamban, de rögtön lehervadt a mosolyom, mikor szembetalálkoztam kitartó követőmmel a piac kellős közepén. Hirtelen fékeztem le, majdnem beleszaladtam. Ő csak lehúzta a sálat, ami eltakarta az arcát, a sapkáját is levette, majd széles mosolyra húzta száját.
-Miért akartál lerázni? – kérdezte továbbra is mosolyogva.
-Miért követtél? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre.
A fiú csak megvonta a vállát, majd visszavette sapkáját, nehogy felismerjék.
-A fiúk szétszéledtek, én pedig egyedül maradtam. Tudod, milyen unalom van otthon, ha nincsenek ott a srácok?- tett fel egy költői kérdést.
-Nem, el sem tudom képzelni! – emeltem az égre a tekintetem. – Szóval, ha nincs ló, akkor jó a szamár is igaz? – kérdeztem kissé bunkóbban a kelleténél. Túl indulatos voltam ma, de akkor sem lett volna szabad szegénnyel így beszélnem. Attól féltem, még a végén tovább gyötröm, ezért tovább is akartam indulni, de megfogta a vállam.
-Hé, nyugi! Mi a baj? – nézett mélyen a szemembe. – Már megint az osztálytársaid?
Szó nélkül bólintottam.
-És megint mit csináltak? – éreztem a hangján, hogy kezd bedühödni. Nem akartam, hogy butaságot csináljon, de nem is tagadhattam le, neki nem bírtam hazudni.
-Hát…Csak annyi, hogy egy lány megvádolt azzal, hogy elloptam a ruháját. – válaszoltam lehajtott fejjel. Ebben a pillanatban ökölbe szorult a keze.
-Ki volt az? – a szemöldöke dühösen összeugrott.
-Figyelj, engem már nem zavar. Egy kicsit rosszul esett, ennyi. De semmi bajom! – mondtam nyugtatóan, s a vállára tettem a kezem. Bólintott.
-Ha te így akarod… - sóhajtott halkan.
Elmosolyodtam. Mikor beadja a derekát, olyan kis védtelennek, törékenynek látszik.
-Bár látnád ilyenkor magad! – mosolyogtam rá őszintén.
-Miért? – értetlenkedett.
-Olyan aranyos vagy, mikor megadod magad valami nagyobb hatalomnak! – válaszoltam.
-Te nagyobb hatalomnak képzeled magad? – csipkelődött nevetve. – Azt hiszed, bármire rávehetsz?
- Most őszintén Kevin! Téged mire nem tudnálak rávenni? – kérdeztem már én is nevetve.
-Mondjuk arra, hogy megegyek nyersen egy polipot… - nevetett egyre hangosabban. – De ha jobban meggondolom, neked még azt is megtenném.
Elpirultam. Kevin bókjai, ha kettesben voltunk, állandóan záporoztak rám, mégsem tudtam hozzászokni.
-És azon kívül, hogy követtél, mit akartál csinálni? – tereltem a témát.
 Kevin elgondolkodó fejet vágott.
-Végül is csak veled szerettem volna lógni. – vonta meg a vállát. – Gondoltam talán elcsábíthatlak egy kólára, vagy valamire.
-És arra számítottál, hogy én valószínűleg igent mondok, ugye?
-Sőt, biztos voltam benne! – mondta önelégülten.
-Neked valahogy mindig igazad van. – forgattam a szemeim, s elindultunk a piac kijárata felé.
 Egy percig csak csendben lépkedtünk egymás mellett, míg ki nem értünk a piac területéről, s az én otthonom irányába vettük az irányt.
-Hogy megy a munka mostanság? – kérdeztem megtörve a csendet.
-Hát, úgy átlagosan. Mondjuk mostanában a többiek a szokásosnál is többet ökörködnek.
-Mindenki?
-Nem. Inkább csak Eli meg Hoon. A múltkor egy üveg ásványvízen veszekedtek, kicsúszott a kezükből és minden tiszta víz lett a stúdióban. – mesélte nevetve.
Elképzeltem, ahogy Eli gyerek módjára veszekszik. Megmosolyogtató látvány volt, még képzeletben is, így elnevettem magam.
-És Dongho is nagyon komolytalan mostanság. – folytatta tovább – Nem is csoda, hisz közeleg a születésnapja.
Elkerekedtek a szemeim.
Te jó ég! Hogy a francba felejthettem el Dongho születésnapját?!
-Mi az? – kérdezte Kevin az arckifejezésemet látva.
-Őőő…semmi. – ráztam a fejem. – Csak igazság szerint nem tudom, hogy Dongho minek örülne a legjobban…
-Szerintem annak örülne a legjobban, ha egyszerűen csak eljössz a bulijára.
-Jó, de azért csak kell adnom neki valami apró ajándékot…legalább is így illik. – válaszoltam elgondolkodva. Vajon minek örülne?
-Javíthatatlan vagy! – nevetett Kevin.
Épp megálltunk a harmincemeletes toronyház előtt. Előhalásztam a kulcsaimat és Kevinre néztem.
-Megvársz lent, vagy bejössz? – kérdeztem, miközben kiválasztottam a főbejárat kulcsát.
-Hát, ha bemehetek, akkor inkább tartok veled, mint hogy itt várjak lent. – vonta meg a vállát.
Egy nagy kattanás jelezte, hogy szabad az út, mikor a kulcsot elfordítottam a zárban. Előre engedtem Kevint, majd én is bementem. A liftekhez sétáltunk,s nagy pechünkre két kicsi lap volt mindkét liftajtóra ragasztva Nem működik! felirattal.
-Ez lehetetlen! – sóhajtottam fel mérgesen.
-És mégis igaz. – mondta Kevin és a lépcsők felé intett. – Csak tessék, hölgyeké az elsőbbség!
-Na kösz! – dünnyögtem és kettesével szedve a fokokat nekiálltam a lépcsőzésnek.
Kevin jó egy emeletnyire lemaradt tőlem, mikor felértem a huszonkettedik emeletre. Kifújtam a levegőt és letöröltem a kézfejemmel a homlokom. Hátranéztem mikor Kevin felért. Úgy nézett ki, mint aki azonnal képes kiköpni a tüdejét.
-Te…hogy…vagy…képes…ilyen…gyorsan feljönni? – kérdezte lihegve.
-Megszoktam. – vontam meg a vállam és elindultam a folyosón. Kevin továbbra is lihegve követett.
-Itt is vagyunk! – álltam meg a 1985-ös számú ajtónál. Ismét babrálni kezdtem a kulcsokkal, majd mikor a megfelelőt sikerült a zárba raknom, fellélegeztem. Most én mentem előre, de az ajtóban megvártam Kevint és becsuktam utána az ajtót.
-Menj csak beljebb, és ülj le! – mosolyogtam rá, miközben a szobámba siettem, hogy megszabaduljak a táskámtól és iskolai egyenruhámtól. Amint a szobámba léptem a táskám levágtam az íróasztalom melletti székre, s a gardróbomhoz futottam. Feltéptem és már kerestem is a megfelelő ruhadarabot. Úgy döntöttem, mivel meleg volt egész nap, hogy nem veszek hosszú ruhát. Egy farmer rövidnadrágot és egy nyakban kötős, halványkék pólót választottam. Rögtön átcseréltem a ruhákat, megfésülködtem és felhúztam fehér magas szárú Converse cipőm, aztán rohantam a nappaliba.
Kevin az egyik fotelben ült és a cipőjét bámulta, de mikor beléptem felnézett.
-Kérsz valamit? – kérdeztem szívélyes házigazdaként. – Mondjuk inni?
Kevin csak engem bámult. Engem!!
-Hahó! – lengettem meg előtte a karom.
-Öh…mit kérdeztél? – nézett rám olyan „bocs de nem vagyok képben” nézéssel.
-Azt, hogy kérsz-e valamit inni? – kérdeztem újra, ezúttal lassú szájbarágós tempóval.
-Köszönöm, de nem. Ma nekem kell kiszolgálnom téged! – mosolyodott el, majd felállt – Szóval ha kész vagy, akkor indulhatnánk.
Bólintottam, s előre engedtem az ajtóhoz. Mikor elment mellettem rám nézett.
-Nagyon csinos vagy! – mondta csöppet szégyenlősen, aztán kiment az ajtón.
Miután megemésztettem a bókot, gyorsan felkaptam a szobámban hagyott kulcscsomómat és telefonomat, majd én is követtem Kevin példáját és kimentem. Duplán zártam be az ajtót, csupán megszokásból.
-Mehetünk! – fordultam a lépcsők felé. – Talán lefelé könnyebb lesz!
-Marha vicces! – kuncogott Kevin és követett engem.
  ***
-És, hol lesz tartva Dongho születésnapja? - kérdeztem az asztalra könyökölve. Már a két alkoholmentes jégkoktélt vártuk egy kétszemélyes asztalnál ülve, amit néhány perce rendeltünk.
-Fogalmam sincs, ezt a többiek rendezik. Én valahogy kimaradtam ebből... - vonogatta a vállát Kevin. - Nekem a műsorról kell gondoskodnom.
-Áhh, értem. És mit találtál ki? - kérdeztem kíváncsian.
-Titok! - tette kinyújtott mutatóujját a szája elé.
Sértődött arcot vágtam, mire elmosolyodott.
-Most az egyszer, ezzel nem hatsz meg. - nevetett.
Jött egy szőke pincérlány, nagy barna szemekkel (és persze műszempillákkal) és Kevinre pislogott.
-Ti rendeltétek az alkoholmentes koktélokat?
-Igen. - válaszoltuk egyszerre.
A lány letette elénk a két pohár jégkoktélt.
-Te ugye Kevin Woo vagy? - kérdezte a lány mézesmázosan.
-Az meg ki? - kérdezett vissza Kevin, irdatlanul hülye fejet vágva.
-Oh, nem fontos. - motyogta  a pincérlányt, majd magához ölelve a tálcát, amin kihozta a poharakat, eltipegett. Halkan felnevettem.
-Most meg mi van? - kérdezte Kevin értetlenül.
-Az, hogy most totál hülyét csináltál magadból!-feleltem továbbra is nevetve.
-De miért?
-Nem lett volna elég, ha azt mondod, hogy csak összekevernek valakivel? Most azt is hiszi a lány, hogy egy tudatlan idióta vagy!
-Ó, így már értem. Szóval most hülyének néznek, mert azt mondtam nem tudom ki az a Kevin Woo?
-Így van. - bólintottam. - Mindenki tudja, hogy ki az a Kevin Woo.
Kevin megvonta a vállát.
-Hát ez van. De legalább megúsztam az autogram osztást. - terült el széles mosoly az arcán, majd szájába vette a pohárból kilógó szívószálat és nekiállt inni. Én is így tettem.
-És volt valami oka, hogy elhívtál ma? - kérdeztem miután lenyeltem egy kortyot a hűvös jégkoktélból.
-Hááát....hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Dongho születésnapi műsoráról lenne szó.
-Hallgatlak. - mondtam hátradőlve a széken, kortyolgatva az italomat.
-Nos, arra gondoltam, hogy összerakhatnál az ő tiszteletére egy táncot. Valami ütőset, olyat amit sosem felejt el.
Majdnem kiköptem a málnás ízű italt, de inkább félrenyeltem és köhögni kezdtem. Mikor abbahagytam a fulladozó magánszámomat, nagy kerek szemekkel Kevinre meredtem.
-Ezt te komolyan mondod?!
Kevin csak bólintott.
-Ez képtelenség! Én nem hiszem, hogy képes lennék erre...
-Miért? Hisz táncos vagy, és nagyon ügyes! Sőt meg kell kockáztatnom, nálad jobbat még nem láttam! Te biztos megoldod, ebben biztos vagyok!
-De ez más! én csak egy háttértáncos vagyok. Teljesen más veletek együtt megtanulni egy koreográfiát, és ugyanúgy veletek eltáncolni, minthogy én magam összerakjak egyet. Ehhez béna vagyok!
Kevin legnagyobb meglepetésemre megfogta a kezem és megszorította.
-Menni fog! - nézett a szemembe, s már ezzel a két szóval önbizalmat öntött belém. Nem értettem, hogy csinálja, de hittem azoknak a szép szemeknek. Rámosolyogtam.
-Mikorra legyen kész? - kérdeztem, még mindig a szemébe nézve. Erre ő mosolyodott el.
-Kapsz egy hetet. - válaszolta.
-Egy hetet? Te jó ég, lesz ám dolgom! - forgattam a szemeim.
A pincérlány hirtelen megint megjelent az asztalnál, mire Kevin elengedte a kezem.
-Jól hallottam, hogy Dongho nevét emlegettétek? A U-Kiss tag Dongho nevét? - kérdezte rebegtetve azokat az undorító műszempilláit.
-Mi az a U-Kiss? - kérdezett vissza Kevin nagyon komoly arckifejezéssel, de már egyikőnk sem bírta ki; kitört belőlünk az esztelen röhögés.
***
-Holnap akkor látlak próbán? - kérdezte Kevin, mikor megálltunk a toronyház mellett. Bár tudta a választ, azért mégis megkérdezte, mintha attól félne, hogy otthagyom őt és a fiúkat.
-Persze, ez csak természetes. - válaszoltam mosolyogva. - De most már mennem kell, Leena már biztosan vár engem.
Kevin bánatosan bólintott.
-Értem, akkor holnap.
-Igen, holnap. - ismételtem meg a mondatot. És úgy köszöntem el tőle, ahogy még soha: két puszit nyomtam az arcára. - Jó éjt!
Kevin kezével megtapintotta az arcán azt a helyet, ahol az ajkaim érintették.
-Igen, neked is jó éjt! - köszönt el, azzal megfordult, s hazafelé vette az irányt.
 Én is megfordultam, elővettem a kulcsaimat, s bementem a házba, aztán erőt véve magamon feltrappoltam a lépcsőn. Siettem, hisz rosszak voltak a lámpák a lépcsőházban és én utáltam a  sötétséget. A lakásba is rekordgyorsasággal jutottam be, az egyszer zárt ajtón. Várjunk csak! Egyszer zárt? De én duplára zártam! Akkor Leena, már biztosan itthon van...
 Jól sejtettem, mivel ahogy beléptem megcsapott a pácolt hús illata. A konyhába mentem, ahol a nevelőanyám épp, valamit kavargatott egy nagy tálban.
-Szia! - köszönt rám mosolyogva. - Csak nem barátokkal voltál el?
-De igen. - válaszoltam röviden, miközben kinyitottam a hűtőt és kivettem belőle egy palack vizet.
-Pácolt csirkét csinálok vacsorára. Eszel velem, vagy megvárod apádat? - kérdezte Leena abbahagyva  a kavargatást.
-Nem vagyok túl éhes. Inkább megyek megcsinálom a maradék házim. - válaszoltam, s a vizes palackkal  meg egy almával, bevonultam a szobámba. Ahogy beléptem, első volt, hogy bekapcsoljam a zenelejátszóm, s elindítottam a következő számot  a lemezen. A szobámat betöltötte 2NE1 Ugly-jának ismerős dallama. Szédültem és a gyomrom is furán kavargott de nem volt hányingerem. A szívem is erősen dobogott, mintha egy egész maratont lefutottam volna. De ez egyáltalán nem rosszullét volt. Valami más.
 Leültem az ágyam szélére, hogy ezen gondolkodjak. Sokszor nem értettem az érzéseimet, s ilyenkor egyedül kellet maradnom, hogy magamban tisztázzam a dolgokat. És már tudtam, hogy mi ez az erős érzés, s hogy ebből még nagy bajom származhat.